Sherlock Holmes: The Devil's Daughter - teszt

Visszatért a legendás angol nyomozó, hogy megoldjon egy újabb rejtélyes ügyet, aminek szálai messzebbre nyúlnak, mint hinné. Sir Arthur Conan Doyle XIX. századi magándetektívének, Sherlock Holmesnak virtuális énje immáron 14 éve boldogít bennünket és a Frogwares ukrán fejlesztőcsapat keze alatt alakult és változott részről-részre. A The Devil's Daughter nem próbálja megreformálni a 2014-es Crime & Punishmentben megismerteket, ezért egyfajta kakukktojása lett a Sherlock-sorozatnak.

Sosem voltam a kalandjátékok híve azon hétköznapi okokból kifolyólag, ami miatt a játékosok nagy százaléka inkább hagyja a boltok polcain ezeket a programokat. Pepecselgetős, lassú, unalmas és jellegtelen, e jelzőkkel jegyeztem fel és ástam jó mélyre a tudatalattimban minden olyan játékot, ami elsősorban point and click/kaland kategóriába sorolható. Csakhogy a The Devil’s Daughter sokkal inkább áll közel az Uncharted sorozathoz, mint saját korábbi epizódjaihoz. Így pedig már az én akcióhajhász világomhoz is passzol.

Néhány perc vérfagyasztó filmbetétet követően a jól ismert Baker Street-i rezidenciánkban kell beszélgetőtársainkat felmérni. Ez a kutatási módszer ismerős lehet a filmekből, sorozatokból és meg kell hagyni, tökéletesen működik virtuálisan is a karakterek és helyszínek elemzési mechanikája. Holmes főhadiszállása szolgál egyébként a gondolatgyűjtés, kutatás és az összefüggések keresésének Mekkájaként. Kisebb házi laboratóriumunkban például többször kell majd kotyvasztanunk a lehető legjobb kémiai érzékünket előhúzva olyan koktélokat, amik nyomok előásásában nyújtanak segítő kezet, továbbá a végtelen mennyiségű dokumentáció segíthet egy-egy összefüggés felfedezésében, hogy aztán a terepen ne kelljen olyan sokat vacillálnunk. Jellemző lesz, hogy a gyanúsítottakhoz való közeledéshez álruhákba kell bújnunk, ennek minden apró elemét mi választhatjuk ki, így aztán Sherlock olyan gúnyában tetszeleghet inkognitó módban, amilyenben csak akarjuk.

A story elindítása után rövid idő elteltével már csatangolhatunk is a megannyi lehetőséget kínáló Londonban és annak agglomerációjában, persze csak limitáltan. A lineáris és erős script szagú játékvezetést tökéletesen rázzák fel olyan feladatokkal, minthogy csöndben kövessünk valakit, vagy éppen meneküljünk el sikeresen az adott üldöző elől. Nyomozónk különleges adottságaira építve zajos kocsmákban is ki kell majd szűrnünk az ügy szempontjából lényeges információkat, de minigamehez hasonlító küldetéseket is végre kell majd hajtanunk. Valóban igyekeztek a készítők egy változatos és sokrétű detektív történetet egy filmszerű, de mégis tökéletesen játszható kódsorba gyúrni. De egyetlen feltételezhetően más játékból ellesett akcióelem sem képes felrúgni a nyomozás biztosította izgalmat, aminek mozgatórugója maga a tetthelyek és a világ aprólékos elemzése.

Ide tartozik az összegyűjtött nyomok összesítő „táblázata”, ahol logikai tehetségünket latba vetve kell kiokoskodnunk az összefüggéseket, amiket ha rosszul állapítunk meg, bizony odavész hírnevünk, vagy egy olyan irányba lendítjük tovább a történetet, ami nem feltétlenül a helyes út, mert lehetőségünk van néhol fontos eseményekről dönteni, még akkor is, ha a felkínált opciók egyáltalán nem sokrétűek.

Egy Sherlock Holmes neve alatt futó játéktól azért elvárható, hogy a lehető legtöbb detektív fortélyt valamilyen módon megjelenítsék és építsenek rá, ezek valamennyije jól működik és akkor is szórakoztatóak, ha már találkoztunk velük egy másik pályán néhány órával korábban. Olyan jóra sikerültek, hogy képesek a játékmenet monotonná válását megakadályozni. Nem csak a pályák felépítése, hanem azok hangulata is közrejátszik az unalom elkergetésében. Megkockáztatom, a viktoriánus London sokkal befogadhatóbb, mint a 2015-ös Assassin’s Creed-ben, ennél pedig aligha tudnék komolyabb dicséretet a The Devil’s Daughter hangulatának mellényére tűzni.

Mindezek még nem teszik sajnos a programot hibátlanná, az idejétmúlt karakter animációk és ZS kategóriás szinkronszínészek munkája nyomot hagy a végeredményen és az összhangon, amin a grafikai glitchek/bugok sem segítenek. Néha kínszenvedés lesz egy-egy pályán átlendülni az olyan triviális hibák miatt, mint a fedezékrendszer használhatatlansága és ha még bekapsz mellé egy csodálatos láthatatlan akadály bugot, az utolsó hajszáladat is kitéped. Kalandjáték-rajongóknak kötelező vétel és azoknak sem érdemes kihagyniuk, akik szeretnének egy 19. századi nyomozás rejtelmeibe bekapcsolódni és elég affinitást éreznek magukban ahhoz, hogy meg is oldják azt. Leginkább egy lassabb és alacsonyabb költségvetésű Uncharted klónként tudnám jellemezni, ami tőlem 75%-ot kap.