Ratchet & Clank - teszt

Feltámadt a 3D platformer műfaj - akár ezzel az egyszerű, hatásos kijelentéssel is indíthatnám - és egyben zárhatnám - a nemrég megjelent PS4 exkluzív Ratchet & Clank tesztem. Az Insomniac Games elő merte venni méltán híres lombax-át és kissé szarkasztikus, de melegszívű (processzorú?!) robottársát, hogy tízedik alkalommal is elvarázsoljanak minket (ha nem számítjuk a spin-off, illetve a mobilra/tabletre megjelent játékokat).

Tényleg ennyire jó az új Ratchet & Clank?

Ratchet, az álmodozó lombax (ez a faj egyfajta átmenet az oroszlán és a soklájkos cukicica között) a Veldin bolygón tengeti mindennapjait: főleg vackokat szerel mindaddig, míg egy éjszaka, a csillagos eget figyelve le nem zuhan egy űrhajó, épp az orra előtt. Túlélőket keresve Ratchet rábukkan XJ-0461-re: igen, jól érzitek, „picike” nyelvtörő ez név, ráadásul becézni se lehet, így lombaxunk is választ egy egyszerűbbet a robotnak - a Clanket.

Clank feltárja Ratchet előtt, hogy a naaaagyon gonosz Chairman Drek titokban robothadsereget épít olyan kis semmiség okán, mint a világuralomra törés - tudjátok, ez már csak így megy odakint a csillagok között: eltervezi, megindul, aztán persze pofára esik, mint mindig, mindenki a videojátékokban. Az újdonsült Dinamikus Duó (mintha ezt a kifejezést már hallottam volna valahol… hol az a DC képregényem?) el is határozza rögvest, hogy a legendás űrcowboy-hoz, Qwark kapitányhoz és csapatához fordul segítségért - mint a végén (na jó, ebben az esetben már a játék legelején) kiderül, a kapitány nem is olyan legendás, főleg nem hősies...

Ismerős a sztori? Még szép, hiszen az új Ratchet & Clank nem is új játék, a 2002-ben ugyanezen a néven megjelent szoftver rebootja - ez azonban semmit sem von le az érdemeiből. Egyrészt, marha rég írtunk 2002-t: anno kijátszottam a stuffot, mégis csak néhány bevillanó emlékkép (amiről a későbbiekről még értekezem) hasított bele az elmémbe a tesztidőszak alatt, másrészt már akkoriban sem volt Pulitzer-díjas alkotás a sztori. Nem mondom, a körítés szórakoztató, de nem Drek megállításának élménye a legerősebb érzelmi szál, ami a játékhoz köt engem, illetve rajtam kívül még sok rajongót.

Mint ahogyan a bekezdések közé szúr képeken (illetve van itt valahol egy gameplay videó is) leszűrhetitek, a Ratchet & Clank egy platformer játék, méghozzá a 3D-s fajtából. Nincs nekem semmi bajom a scrollozós ügyességi programokkal, de a XXI. században azért már illik ilyesmivel előállni - könyörgöm, már PS1-en is ezek voltak a menők, nem is értem, hogyan szorult háttérbe ez a műfaj.

Mi kell ahhoz, hogy egy 3D platformer jó legyen? - a kérdés jogos lehet és az én felfogásomban a legfontosabb az irányíthatóság. Az Insomniac Games régen és most sem hibázott, lombax-unk oda ugrik és akkor, amikor szeretnénk, a kamera szépen követi őt, általában mindig jó kivágást/perspektívát kínál az akcióhoz - ó bizony, mert utóbbiból bőven lesz! Míg a Jak and Daxter- (mondjuk annak is csak az első része), illetve a Sly Cooper-széria az ugra-bugrára koncentrált, addig a Ratchet & Clankben mindig is nagy szerepet kaptak a különböző fegyverek. A rebootba szerencsére bekerültek a későbbi részek fejlesztési lehetőségei, illetve a szintlépés - ezek ugyan nem tolakodóan, de jelen vannak a játékban. Kalandjaink során a kis csavarokat gyűjtve bővíthetjük arzenálunkat, míg a héba-hóba eső kristályokkal egyre erősebbé tehetjük az eszközeinket. A boltként funkcionáló kis kockáknál Ti is láthatjátok majd, mennyi minden van a játékban: elsőre ugyan ijesztő a sok fejlesztési opció, valamint a fegyverek száma, de nem kell megijedni, mindenre lesz elég csavarunk/kristályunk.

Ezt biztosítják a ládák, valamint a megannyi ellenfelek. Minden bolygón más és más rosszarcúval szállunk majd szembe, vagyis… alapvetően Drek katonáit kell likvidálnunk, illetve keresztülvergődni magunkat az adott planéta ragadozóin. A technika oda van bízva, ahogy a fegyverhasználat is: van, aki a táncolós gránátra (ez nagyon komoly eszköz - kidobod és mindenki elkezdi ropni függetlenül attól, mekkora agyara van), mások a nyers erőre, vagyis a rakétavetőre esküsznek. Nagyon tetszett az, hogy nincs rangsor a fegyverek között: mindegyik hasznos a maga nemében, pontosabban illeszkedik egy-egy játékstílushoz (a veteránoknak mondom, újak is kerültek be!).

Amikor épp nem a sztorit nyúzzuk, légdeszka-versenyeken vehetünk részt, bár ezek nem igazán lettek eltalálva. Az egy dolog, hogy nem lehet restartolni a megmérettetést, de hogy a nehézség az éppen aktuális ügyességünkhöz igazodik – na az durva dolog. Két egymás utáni versenyen 5 másodperccel voltam rosszabb, de a társaim is: nem jó, hogy alkalmazkodnak hozzánk, mivel mindig, jelzem MINDIG előnyük van velünk szemben és a legtöbbször csak az utolsó kanyart levágva érhetünk a dobogó legfelső fokára (na ez egy elég finom rubberband AI-nak hangzik, kinek a hülye ötlete volt ez? -V). Inkább hagyták volna ezt részt, egyetemben a logikai lézeres izével, aminél oké, hogy automatában is csinálhatjuk, de a játék vége felé úton útfélen kapunk belőle az arcunkba. Clank fejtörői, na igen, azok jók voltak: kis robotok segítségével kell utat találni magunknak, sokszor ugyanazt felhasználva egy másik helyen. Agymunkának, illetve az akcióban megfáradt ujjaink pihentetésére zseniálisak ezek a szekvenciák – csak kevés van belőlük.

Miről nem beszéltem még? – kérdezem magamtól, miközben olvasom újra a bekezdéseket, illetve válogatom a fotókat, amiket a teszthez lőttem… hát persze, az audiovizualitásról! Hogy is fogalmazzak… az első percben arcon csap, a szédülettől pedig a játék végéig nem szabadulunk. Nagyon, mondom még egyszer, lassabban naaagyon szép a Ratchet & Clank. És sima! Semmi röccenés (csak nagyritkán), pedig olykor vannak dögivel a képernyőn. Nagy gratuláció az Insomniac Games-nek, kár, hogy még hardon sem élvezhetjük 10 óránál sokkal tovább.

Érezhetően biztonsági játékot játszottak a fejlesztők: mint korábban is fejtegettem, mostanság nem sok ilyen szoftver készült, ráadásul azt se felejtsük el, hogy április 29-én érkezik a mozifilm is (magyarországi forgalmazó van már? Igen, ez egy burkolt utalás akar lenni... - V). Igen, kijelenthető, hogy picit beáldozták a játék történetét a filmnek, ugyanis az meséli el a cselekményt Ratchet és Clank szemszögéből, nem pedig a program. Hiányolom még a PlayStation-periféria, konkrétan a kontroller adottságainak kihasználatlanságát is: se a LED színe nem váltakozik, a beépített hangszóró pedig rég volt ennyire néma.

Egy szó mint száz: elsőnek nagyszerű dolog az új Ratchet & Clank. Megtartott mindent, amiért anno megszerettük a párost (a jellegzetes Ratchet-es humor… zseniális minden monológ!), merítettek a későbbi részek mechanikájából, vezettek be új dolgokat is (például a gyűjthető holocardokat, amik ugyan nem nagy durranások, de a szettek bónuszai magasabb szintre emelték a világról szóló feljegyzések menüpontját), azonban a háttérben maradt történet, valamint a relatíve idegesítő fejtörők mind-mind levonnak az pontszámból. Egy barátomat idézve zárnám a tesztem: „erről a játékról biztosan eszedbe jut majd valami – nekem a PS2-éra. Ez az egyik „hibája” a játéknak, ami igazából nem is valódi negatívum. A másik, hogy nem lehet letenni”.

(A cikkben Dzsek saját készítésű screenshotjait használtuk).