Vampire: The Masquerade – Swansong – teszt

2022. május 18-át írunk: Hivatalosan is megérkezett a Vampire: The Masquerade virtuális öröksége, a Swansong. A sorozatot az 1991-es, minden idők egyik legjobban megírt asztali RPG-je ihlette, és aki még emlékszik rá, a 2004-es Bloodlines ennek egy fordulatokkal teli, humoros, mégis fülledt ábrázolása volt. Lehet, hogy kissé bogaras volt, de kiválóan teljesítette azt, amire hivatott: a vámpírokat ijesztőnek, de szexinek, és mindenekelőtt furcsának állította be.

Sajnos a Swansong ennek majdhogynem az ellenkezőjét teszi, a vérszívok összeesküvései, a hátbaszúrások, az összecsapások mind unalmasak, és nem egyszer ostoba indokkal mennek végbe. Narratív RPG-ként hatalmas ambíciói vannak a játéknak, és potenciális foltokkal is rendelkezik, de a félkész ötletek és a forgatókönyv zűrzavara eredményeként ez darabjaira hullik.

A történetet három különböző vámpír szemszögéből is látjuk, akik mind a Camarilla magas rangú tagjai. Ezt nagyjából úgy tudnám bemutatni, mint egyfajta keresztezése a kormányzói testületnek és a maffiának. Leysha nemrég ébredt fel három évnyi hibernált állapotból, melybe a klánját sújtó mentális betegség miatt került, Emem egy hatalomért küzdő, politikailag ambiciózus vámpír, Galeb pedig egy szerény, hűséges Camarilla-csatlós. A döntés, hogy egy karakterhármasra összpontosítunk, jó ötlet, ám ebből kifolyólag már a nyitány is zavaros: három különféle perspektíváról kapunk egy rövid szösszenetet, bemutatják a Camarilla nagy részét és közben felvázolják a képernyőn kívüli eseményeket, melyek elindítják a cselekményt. Fokozatosan válik világossá, hogy a Camarilla egy partit szervezett egy bizonyos szövetség megkötése céljából, ám ezt ismeretlen támadók botrányba fullasztották. A csoport vezetője, Hazel Iversen pedig nyomozásra küldi a triót.

Szerkezetileg talán a Life is Strange-hez tudnám hasonlítani a Swansongot legfőképp a kidolgozott párbeszédsorozatok, a harmadik személyű felfedezés és rejtvényfejtés miatt. Bár ezek rendszere bonyolultabb, de igazából mindegy is, mert a tervezés legfőbb eleme, az írás, pusztítóan unalmas. A forgatókönyv humortalan, a karakterek íztelenek, és bár tudom, hogy egyikük sem standupos, a Bloodlines tűzijátékához képest a párbeszédek is maximum csillagszórók lehetnek. Egy nagyobb probléma azonban a karakterek személyiségének némasága: Emem folyamatos nyafogásával nehéz együtt élni, Galeb talán még annyira sem kifejező, mint a 47-es ügynök, és itt van Leysha, aki talán a legerősebb hármuk közül, aggódó, udvarias viselkedése egyfajta pszichológiai instabilistást takar, akár egy irritáló gyermek.

A fakó írás sajnos a játék többi részét is aláássa, de azért akad még ambíció benne. Egy új karakter véletlen felfedezése például egy egészen más végkifejletet eredményez a sztori egy pontján, tehát valóban befolyásolható a történet a párbeszédekkel. Maga a központi rejtély, mely körülveszi az egész mindenséget is egy tisztességes ötlet, és a kisebb karakterkonfliktusok is sok esetben serkentő drámába torkollanak. A legjobb fordulatokat Leysha és terapeutájának kapcsolata hozza, de ezek sajnos csak elszigetelt fénypontok.

Minden karakter egyedi képességfával rendelkezik. Ez magába foglalja a párbeszédeket, a környezeti készségeket, és a klánspecifikus tálentumokat is. Mindhármukat egyedi, céltudatos módon szabhatjuk testre, a fejlesztéshez csak XP-re van szükség, azonban ennek mértéke attól függ, hogyan teljesítünk egy-egy jelenet során. Röviden összefoglalva tehát egy rosszul kezelt jelenet súlyosan akadályozhatja a fejlődést, ezzel együtt a haladást is, ráadásul minden rossz választás a következőt is megnehezíti, szóval a kibontakozó káosz elég nagyra tud nőni.

Az egyes jelenetek általános minősége is változó. Galeb szála egyértelműen a legkimagaslóbb mind közül, ezt izgalmas detektívrejtvények is és csavarok erősítik, de sajnos nem minden fejezet ennyire kifizetődő. Azt is kiemelném itt, hogy Swansong nem túl… vámpíros. Oké, néha ehetünk embert, hogy erősödjenek képeségeink, de ezek a képességek a mobilok és laptopok mellett sokszor csak másodhegedűsök. Engedjétek meg, hogy ezt egy példával statuáljam: az egyik fejezetben Leysha egy pincéből szökik éppen. Képességei közé tartozik az alakváltás és a láthatatlanság is, de ezek kiaknázása helyett a játék egy rendkívül ostoba, csövekkel és forró gőzzel tarkított kirakósba öli a helyzet megoldását.

A Swansong nem tesz túl sokat azért, hogy Bostont, mint helyet képviselje. Oké, enged némi szórakozást a természetkedvelőknek, de a játék nagy része leírhatatlanul gazdag lakrészekben, betonszürke alagsorokban, vagy szellőzőrendszerekben zajlik. Ami a látványvilágot illeti, mai szemmel elég satnya, de ha csak a megvalósítást és az elrendezést nézzük, egyáltalán nem rossz. Sajnálom, hogy a város egyedi építészetét nem szemlélteti, tényleg játszódhatna akárhol máshol is, nem gondolnánk rá sokat.

Végső soron azt mondanám, hogy a Swansong talán még önmaga sem tudja, milyen játék akar lenni: egy beszélgetőszimulátor, egy detektívjáték, bérgyilkos sandbox, vagy kalandregény? Ha ezek közül csak kettőt aknáznak ki, már sokat fejlődhetne, így azonban sajnos tényleg darabjaira hullik. Egy Telltale-sztoriként talán megállta volna a helyét, hiszen lenyűgözően rugalmas történetet kínál, de a fakó írás és a szórványos kialakítás aláássa a sikert.