Outlast 2 - teszt

Az első, 2013-ban kiadott Outlast hatalmas sikereket ért el a kasszáknál és a kritikusoknál is egyaránt, ami jól belegondolva nem is meglepő. A játék fogta az akkor éppen divatos, bár annál sikertelenebb filmes „found footage” műfaj alapjait és egy máig hangulatos túlélő horror játékba ültette azt. Bár a programnak megvoltak a maga gyermekhibái, mégis olyan atmoszférát volt képes kreálni az elhagyatottnak tűnő elmegyógyintézet falai között, amire egyik a műfajt képviselő film sem volt képes. Nem csoda hát, hogy elkészült a folytatás, mely megtartotta a kamerás, menekülős horror alapjait, cserébe viszont minden máson próbáltak változtatni. Tesztünk következik.

Új főhősünk Blake Langermann, operatőr éppen feleségével, a TV-s riporter Lynnel tart helikopterrel egy bűntény helyszínére az arizóniai sivatag felett. Nem is kell sokat várnunk, hiszen a gép annak rendje és módja szerint lezuhan, feleségünk eltűnik, mi pedig kamerával a kezünkben elindulunk megkeresni őt. Küldetésünket a helyi falvak fanatikusan vallásos lakói fogják akadályozni azzal, hogy úton-útfélen ki akarnak minket belezni, mindezt természetesen Isten nevében. Hab a tortán, hogy feleségünk hipp-hopp teherbe esik és látszólag pár órán belül megszüli az Antikrisztuskát, szóval eseményben nem lesz hiány.

A fenti történetleírás után jogosan kérdezheti a kedves olvasó szépen és irodalmian, hogy: „WTF?” Teljesen jogos a döbbentség, hiszen egy nagyon elborult sztoriról van szó, de sajnos nem a jó értelemben. Én szerettem volna szeretni az Outlast 2 történetét. Az elején a misztikus felépítése, a vallási téma használata, az izgalmas főgonoszok jelenléte mind-mind bizakodásra adott okot. Bár a felszín iszonyatosan izgalmasnak hat, mélyebbre ásva sajnos csak ürességet találunk. A történetvezetés borzalmas és hangulatvadász, a főszereplőnk kibontott múltja kiszámítható, a rosszfiúk potenciálját egyáltalán nem használják ki, és ami a legfájóbb, hogy a központi témaként szolgáló vallás kérdést is csak immel-ámmal járja körül, rengeteg kérdést hagyva maga után. A borzalmas történetvezetést sem véletlen említettem, hiszen garantálom neked, hogy az első végigjátszás után egy kukkot sem fogsz érteni a játék történéseiből, hacsak nem olvastad el az összes megtalálható jegyzetet a játék alatt (jó pár rendesen el van rejtve) és raktad össze a teljes képet magad. Szemléltetésképp nekem soha nem esett volna le, hogy az első és a második rész igen durván kapcsolódik egymáshoz, ha nem nézek meg YouTube-on egy videót, ami elmagyarázza az egészet. Azért ez gáz.

Tehát a történet nem lett túl rózsás, de mi a helyzet a játékmenettel és magával a horror hangulattal? Köszöni szépen, ez már egy fokkal jobban van. A játékmechanika teljes egésze át lett emelve az első részből, tehát ismét sokat bújkálunk/menekülünk, ismét nem tudunk vissza támadni és ismét nagyon sötét lesz. Kameránk persze most is mindenben segítségünkre lesz, éjjellátó funkciója azóta bővült egy hangfelismerővel is (ezzel vakon is meghatározhatjuk ellenfeleink tartózkodási helyét), és a fontosabb információkat le is filmezhetjük a későbbi visszanézés esetére. Hű társunk, a kamera viszont elemmel működik, és ha az kifogy, akkor sajnos sötétben kell majd tapogatóznunk, az pedig a szinte biztos halálba vezet, így érdemes mindig keresgélni utánuk, éppúgy mint az életerőnket visszatöltő sebtapaszok után is.

Nagy újítás, mint említettem, nem történt az első rész óta. Ellenfelek elől bújkálunk, menekülünk, majd egy-egy nagyobb rosszfiú is megérkezik, akik általában az adott chapteren végigkínoznak minket, hogy aztán a végére meghaljanak. A menekülős-bújkálós részeket néha félbeszakítja egy-egy puzzle feladvány, de ezek jó eséllyel senkit sem fognak megizzasztani. Ami viszont nagyot változott, az ugyebár a játék helyszíne. A zárt, sötét elmegyógyintézetet felváltotta egy nyitottabb világú falvas, erdős, mocsaras terület, ami hangulatban remekül működik. Igazi horror atmoszférát teremt, mondanom sem kell, hihetetlenül hangulatos végigszaladni a kukoricamezőn, miközben támadóink zseblámpájának fényforrása az egyetlen dolog, amit látunk is, vagy épp csendben meglapulni a falu mocskos vizű itatójában. Viszont sajnos nem minden téren segítette előre ez a változás a szériát: a történeten kívül a program második nagy hibája innen eredeztethető. Ez az úgy nevezett „trial & error” megoldás. A felszabadított játéktér miatt rengetegszer fogunk eltévedni, elveszni és emiatt rengetegszer fogunk meghalni. Például: egy házban vagyunk. Jön a szörny. Visszafordulunk és későn eszmélünk csak rá, hogy onnan is jön a szörny. Mindenhol ott a szörny, tehát meghalunk, mire rájövünk, hogy a szoba egy sarkában van egy szekrény, amibe nekünk el kéne bújjunk. És ez még a jobbik eset, a nyitottabb tereknél ez sokkal nehezebb feladat lesz, és valahol igazságtalan, hiszen a játék nem adja meg a felkészülési időt.

Vizuális dizájn és hangok terén azért elkényeztet minket a program, rengeteg hangulatos és gyönyörű tájjal találkozunk kis kalandunk során, a hanghatásokat pedig bármelyik hollywoodi horrorfilm megirigyelné.

Nehéz összegezni az Outlast 2-t. Az nyilvánvaló, hogy az első részhez képest sok mindenben visszaesett, de igazi húzóereje, a hangulata (mikor nem halunk meg 15 másodpercenként a trial & error miatt) még mindig nagyon erős. Aki egy nem túl rövid és nem túl hosszú, egyszerű túlélőhorrort keres a nyári uborkaszezonra, annak mindenképp ajánlom a beszerzését, de az első rajongóinak csak óvatosan, lehet, hogy csalódás érné őket.