Sniper Elite 5 – teszt

Öt forduló után kedvenc mesterlövészünk továbbra sem öregszik. Legyen szó egy jól elhelyezett golyóról egy koponya hátsó részében, egy ellenséges távcsövön keresztül bevitt szemlövésről, vagy akár egy 300 méterre lévő apró célpontról… továbbra is szórakoztató! Mikor először beléptem a Sniper Elite 5-be, gondoltam, csak gyorsan az első szinten végigsöprök, hogy lássam, miként működnek a dolgok, de hamar arra eszméltem rá, hogy a negyedik pályán az arany zsebórát keresem.

Utólag visszagondolva, már korábban is voltak arra utaló jelek, hogy a Sniper Elite széria valami zseniálisan különleges sorozattá váljon. Megvallva az őszintét, és a V2 óta játszom és élveszem a szériát, és noha eleinte csak a röntgen-rendszerről volt híres, a Rebellion lassan elkezdte feltárni a benne rejlő lehetőségeket. A 2014-ben megjelent afrikai felvonás óta a térképek elkezdtek nagyobbak, összetettebbek és nyitottabbak lenni, de az egykor nehézkes mozgás is egyre kifinomultabbá vált. A negyedik, olasz kaland után már tényleg csak egy szikrányi inspirációra volt szükség, hogy bevegye a kiválósághoz vezető út utolsó kanyarját…

És lám, ezt az apró szikrát sikerült egy elég valószínűtlen helyen, Franciaországban megtalálni: az Overlord hadművelet, melyet a 2002-es Medal of Honor: Allies Assault óta rengetegszer képernyőre vittek már, ennél fogva Normandia ösvényeit talán már jobban ismerem, mint a saját hátsó udvarunkat, de mindig izgalommal tölt el, ha itt kalandozhatok egy keveset. A logika azt diktálja, hogy a Sniper Elite 5-nek derivatívabbnak kell lennie, mégis a helyszín késztette a fejlesztőket a leleményesebb pályakialakításra: ötletes helyszínekkel és a részletekre rendkívül érzékeny szemmel kellett újjáéleszteni a környezetet.

A Sniper Elite 5 történései még a D-nap előtt veszik fel a fonalat, mikor is, Karl Fairburne az Atlanti fal mögé lopózik, hogy találkozzon a francia ellenállással, és megalapozza az inváziót. A nyitó küldetés a francia liberalizáció legnagyobb slágereit felhasználva minden ezután következőnek felállít egy alapmércét: van itt óriási radartányér, hatalmas ágyúk, és egy festői falu rengeteg bagettel (na jó, bagett igazából nincs). Ebből csak azt akarom kihozni, hogy a játék már e korai szakaszban is látható előrelépést tanúsít a korábbi epizódokhoz képest. Nem csak a térkép organikusabb, de karakterünk mozgása, és az egész mechanika is sokkal elegánsabb, simább.

A harmadik küldetés volt azonban számomra a csúcspont, itt jöttem rá, mi emeli valójában minden eddigi epizód fölé az ötödiket! A Spy Academy címre keresztelt misszió helyszíne, a Mont Saint-Michel kitalált rekreációja, a Beaumont Saint-Denis minden mesterlövész álma: nyíltan járőröző katonák, keskeny kőhíd, megannyi magas torony, hatalmas távolságok, stb., és a Luftwaffe gépek hangja miatt a hangfedés is megoldott. Ja, és a röntgenrendszer is minden eddiginél részletesebb, nem csak látvány, de hangok terén is, ráadásul közelharci és másodlagos fegyveres támadásokra is kiterjesztették.

Na, és itt a csattanó! Ahogy sikerül végre beszivárogni a fent említett szigetre, világossá válik, hogy ez nem lesz sétagalopp. Az előbb felsoroltakat felváltják a szűk utcák, a szintek folyamatos emelkedése, a rendkívül kicsi, zárt területek sokasága, egy szóval minden, i ellehetetleníti a hatékony mesterlövész-dolgokat. Fairburne közelharci és egyéb készségeit, felszereléseit hasznosítva kell tovább haladnunk, a Sniper Elite 5 ily’ módon tökéletesíti az egyensúlyt a kétféle játékmód között. Egyik taktika sem működik univerzálisan, minden helyzetre egyedi megoldást kell találnunk. Hála a továbbfejlesztett fegyver-testreszabási lehetőségeknek, a hangtompítókat is szélesebb körben használhatjuk, de az ún. szubszonikus töltények is szerephez jutnak az arzenálban. Ez bár halkabb, ám sokkal pontatlanabb és gyengébb lőszerfajta, mellyel az észrevétlenség csak közelről garantált, így ennek is megvannak a maga eredendő hátrányai.

Ha nincs is nyilvánvaló eszközünk, hogy észrevétlenül likvidáljunk valakit, még mindig rengeteg lehetőség áll rendelkezésünkre. Ilyenek például a környezeti tényezők, melyek szabotálásával zajt kelthetünk, ezzel elterelve a figyelmet. A Sniper Elite mindig azon kevés játékok közé tartozott, ahol a halálos megközelítés teljesen helyénvaló, ennek ellenére van választási lehetőségünk: az olyan nem halálos eszközök, mint a Shu akna, a „fa” lőszerek, vagy csendes kiütések mind ezt segítik.

Szóval egész biztos, hogy a Spy Academy lesz a küldetés, amit mindenki megjegyez, de kiemelném, hogy ez csak egy a remekül megtervezett színterek közül. A Libération például úgy fest, mintha egy komplett Battlefield-hadszínteret zsúfoltak volna egy térképre, hullámzó völgyek, több kisebb falu, melyeket tankok és páncélozott járművek őriznek, kötnek össze, és a mesterlövészkedés mellett a lopakodásra is rengeteg lehetőséget kínál. Azonban nem mennék el szó nélkül a War Factory szint mellett sem, ahol a tornyosuló kohók és izzó acélművek szabotálása a feladatunk… Elképesztő!

A szintek többsége tehát kiváló, de ez sajnos közel sem jelenti azt, hogy maga a játék teljesen tökéletes. Vannak alacsonyabb minőségű pályák is, mint például a Festung Guernsey, mely szerény véleményem szerint az első pálya újrajátszása. Egy másik negatívum maga a cselekmény: bár a leleplezni kívánt Kraken hadművelet hihető összetevőkből épít fel egy homályosan érdekes fenyegetést, maga a plot nem akar túl komplikált lenni…

Az AI tisztességes kihívást jelent, főleg ami a nehezebb fokozatokat illeti, azonban még mindig hajlamos érdekes lépéseket tenni, legfőképpen az éber fázisok ciklusában. Na, és ha ez lenne minden, amit a Sniper Elite 5, talán nem is ő lenne a sorozat legkiemelkedőbb eleme, de itt van a többjátékos és kooperatív kampányfunkció és egy új, rikító összetevő, az invázió! Csak játszd szépen, nyugodtan a kampányodat, miközben egy másik játékos által irányított ellenséges mesterlövész próbálja tönkre tenni azt: ezen a ponton vált át a módszeres lopakodás egy izgalmas túlélőjátszmára. És bár maga az ötlet nem új, a Sniper Elite 5 változatos térképei és sokszínű felszerelései tökéletes alapot biztosítanak az effajta macska-egér küzdelmeknek.

Az inváziók úgy illeszkednek a játékba, mint 10 gramm ólom egy SS-tiszt szemgödrébe, de néhány okos iteráció a képletbe, és tádá! Hogy elkerüljük a céltalan vándorlát, a játék kiemeli az ellenség hozzávetőleges helyét, és ha túl sokáig tartózkodunk egyhelyben, még jobban leszűkíti a kört. A játszma vége után mindkét fél kérhet visszavágót, az ad-hoc deathmatchek kimenetele függvényében pedig vagy folytatódik a kampány, vagy visszaugrik a legutóbbi mentésre. Bár kevésbé jól integrált megoldás, mint mondjuk a Deathloop esetében, de rendkívül rugalmassá és kevésbé frusztrálttá teszi a játékmenetet, így hamar hajlamos lettem bekapcsolva tartani a funkciót.

A Sniper Elite 5 tehát önmagában is kiváló, véleményem szerint a sorozat legkiemelkedőbb epizódja lett. Bár a történet elhanyagolható, tartalmaz érdekes elemeket, és a különféle mechanikák fejlődése is elért egy olyan szintre, mellyel elérte a mesterlövész játékok végső célját. Emellett jut szerep a lopakodásnak és a közelharcnak is, bele vagyunk kényszerülve alternatív megoldások kivitelezésébe is, ráadásul multiplayer és kooperatív elemekkel is tarkítva van az élmény, az inváziós mechanika pedig még pár lapáttal rátesz az egész kupacra.