Chorus – teszt

Elérkeztünk az év utolsó hónapjához, ez pedig azt is jelenti, hogy az idei megjelenések nagy részén túl vagyunk. Szerencsére rengeteg cím debütált idén, melyre érdemes volt némi figyelmet fordítani, ennek azonban hátulütője, hogy néhány kisebb projekt észrevétlenül siklik el mellettünk. Így jártam én is, az utolsó hónapokban a Forza Horizon 5, az új Call of Duty, vagy épp a Battlefield 2042 felé kacsintgattam, és mivel sikerült PS5-öt vennem, a Sony exkluzív címeibe is belekezdtem. Na, és pont a PS5 miatt akadt meg a szemem a Choruson, a Deep Silver és a Fishlabs űrhajós kalandján, mely jelen tesztünk alanya.

Néhány Star Wars projekten, a klasszikus Space Fox címeken és az AstroWingsen kívül nem is jut eszembe más, ilyen kategóriájú játék hirtelen, és játszva a Chorust, erősen elgondolkodtam: Miért? Miért nincs több ehhez hasonló játék? Már maga a világűr végtelen nagysága is rengeteg potenciált rejt, de a repülés szépsége, a lézerágyúk, stb. is mind olyan dolog, melyekért szinte mindenki rajong, főleg egy nyílt világú sci-fi keretében.

Na jó, technikailag nem nyílt a világ, a szó szoros értelmében nincs is világa a Chorusnak, csak egy több négyzetkilométernyi tér, aszteroidák, lebegő fémszerkezetek, űrhulladék, melyek ott lebegnek a szemünk előtt. Az az igazság, hogy ezek között kutakodni sem éri meg különösebben, mert nagy részük üres, de ha a küldetések során nyitott szemmel járunk, több érdekességre is a meglepően színes, mégis fenyegető légürességben.

Az óriási törmelékdarabok, és a múlt háborúinak maradványai mellett saját kis hajónk jelentéktelennek tűnik, pedig a Forsaken névre keresztelt AI Ship és pilótája, Nara elég ismert páros. Kettejük szemszögéből vágunk bele a magát Körnek nevező népirtó kultusz felszámolásába, melynek egykor mi magunk is tagja voltunk.

A Chorus a szükségesnél talán kicsit lassabban vezeti fel a dolgokat. – gondoltam én az első negyed órában, aztán rájöttem, hogy még mindig nem vagyok teljesen megbékélve a kontrollerekkel, és minden percre szükségem volt, hogy megfelelően elsajátítsam az irányítás csínját-bínját. Kezdetben Nara érzékelési képességeit használva energiacellák után kutatunk, esetleg néha belefutunk egy-két kalózba. Igazán belejönni a dolgokba talán csak az első jelentős csatában kezdtem, mikor más hajókat üldözve kénytelen voltam rendkívül szűk helyeken is átrepülni, természetesen közben tartani a tempót a többi hajóval.

Az alapok tisztázása után még rengeteg minden vár ránk, és főleg az a része elvetemült a dolgoknak, mikor a nagyobb hajók felépítésébe, működésébe kapaszkodik a játékmenet, és kényszerít minket azok elpusztítására. Tetszett, hogy e gépek telis-tele vannak kis járatokkal, amik a fő komponensekhez is elvezetnek, és azok leszedésével – mondhatni – levetkőztetjük őket, ezzel egyszerűbbé téve a likvidálási folyamatot.

Minél több speciális képességet ébreszt fel Nara, annál könnyebben vesszük fel a harcot az ellenséges hajókkal. Idegen templomokba látogatva különféle rítusokat sajátíthatunk el, és bár ezek némelyike majdhogynem csalásnak tűnik, jelentős időmegtakarítást jelent. A képességek és a hajón lévő 3 féle fegyver (melyek egyébként fejleszthetők) szinte megállíthatatlanná tesz, legalábbis ezt az érzést kelti. Aki bízik is saját képességeiben, bekapcsolhatja a Permanent Death funkciót, mely garantáltan lök egyet az adrenalinszinten.

Ahogy azonban minden játéknak, a Chorusnak is vannak hátulütői… Szerintem mindenki egyet ért velem abban, hogy ha hatalmas egy játék területe, azt változatossá kell tenni, különben unalmassá válik. Ez eleinte remekül működik, ráadásul a mellékküldetések extra fűszert is adnak az alaphoz, mikor egy nagyobb hajó megvédése, vagy épp az egyik aszteroidamezőben való száguldozás a feladat. Már a templomok némelyikében is érezhető a lassulás, mikor rendkívül szűk járatokban kell irányítanunk a hajót, az igazi lomhaság azonban csak a későbbi szakaszokban jelentkezik. Ekkor érkeznek meg ugyanis a szürreálisabb entitások, a nagyobbnál is nagyobb hajók, és a már-már értelmetlenül hosszú és vontatott bossfightok. Sajnos ezzel sikerül rengeteg mókát kiszívni az amúgy pörgős, akciódús, akrobatikus repülésekből.

Egy kisebb frusztráció, mikor a játék nem mondja el egyértelműen, mit is akar tetetni velünk, és inkább a párbeszédekre hagyatkozik. Több esetben is percek teltek el, míg rájöttem, mi a valódi cél, és nem egyszer ki is lőttek emiatt. Sajnos ennek eredménye a párbeszédek ismétlődése is.

A Chorus nagyon bízik a sztoriban, rengeteg hangsúlyt fektet rá, mégis azt kell, hogy mondjam, nem tud átlagon felül teljesíteni. Több izgalmas pontja is van a vonalnak, a nagyléptékű narratíva mégis laposnak érződik, ennek hatására pedig a rengeteg földönkívüliség és misztikum is komolytalanná válik. Amolyan B kategóriás film.

Érdemes azonban megjegyezni, hogy nem egy hatalmas AAA címről beszélünk (és ezt az ára is tükrözi), ennek függvényében a fent említett kifinomultság hiánya megbocsátható. Tekintve, hogy a fő akció, a repkedés és a harcok izgalmasabbak is, mint vártam, bárkinek tudom ajánlani, aki egy kicsit is szereti a sci-fit. Figyelembe véve, hogy alig látni a Chorushoz hasonló, nagyobb költségvetésű játékot, képes lehet betölteni a réseket.

A játékot PlayStation 5 platformon teszteltük, a tesztpéldányt pedig ezúton is szeretnénk megköszönni a Magnew-nak.