The Callisto Protocol – teszt

Az űrhorror, mint műfaj valahogy mindig közel állt hozzám. Talán csak azért van, mert tényleg rettegek az űrtől, bármennyire is csodálatos… Akárhogy is, bizton állíthatom, hogy a Visceral Games nélkül igencsak üres lenne szcéna. A Dead Space-szel 2008-ban az alkotók olyan magas mércét állítottak fel, melyet a szememben azóta sem sikerült felülmúlnia semmilyen más projektnek (műfajon belül persze), így nem meglepő, hogy lázba hozott a The Callisto Protocol bejelentésének híre. A DS társalkotójának, Glen A. Schofieldnak közeli, zsigeri horrorstílusa végre újra ránk tört, de vajon egy méltó, kielégítően véres szellemi utóddal, vagy szimplán egy feltűnő, modern utánzattal van dolgunk?

Történetünk Jacob Lee-re, egy a Földön született teherszállító pilótára fókuszál, aki rosszkor van rossz helyen. Miután sikeresen megakadályozta a rakomány elrablását, szerencsétlen módon elveszíti másodpilótáját, Maxet, és lezuhan a Callisto felszínére, ahol pechére a Black Iron börtön rabjaként kezelik. Nem kell sok időt eltöltenie itt, legalábbis ami a celláját illeti, ugyanis hamar pokollá változik az egész színtér: börtönlázadások, járvány, mutációk, és hadd ne soroljam… Feladatunk? Természetesen, hogy megszökjünk innen.

A menekülés nagyrészt ugyanazzal a képlettel operál, mint anno a Dead Space esetében: zárt ajtók, elzárt ösvények, és megannyi mellékútvonal, melyek nagy része meglepetés-végtagvesztéssel zárul. Jacob viszont (mivel nemrég került a Black Ironba) meglehetősen gyakran eltéved, hiába Elias többéves tapasztalata, a cél eléréséhez sok esetben alternatív útvonalat kell találnia, ami a negyedik alkalom után már-már rutinná válik. Egy nagy sóhaj, és tudjuk, hogy az amúgy is hosszabb, lassabb működési időt ismét megszakítjuk, toldjuk.

Számomra lehetetlen úgy nézni a The Callisto Protocolra, hogy ne vegyem figyelembe Glen A. Schofield hatását a projektre, és ne vonjak hasonlóságot ez és a Dead Space széria között. Isaac Clarke a Szaturnusz Titán holdján landolt, és mérnöki tudása, valamint egy plazmavágó is segítségére volt kalandjai során, Jacobnak azonban pilótaismeretei nem különösen válnak hasznára. Mindkét projekt egy ismeretlen „alien outbreakkel” operál, mely az emberekből meglehetősen groteszk anomáliákat hoz létre, amik látszólag nem akarnak többet, mint széttépni mindent és mindenkit. Plazmavágó nélkül ne várjuk el Jacobtól, hogy pillanatok alatt egyesével lefejezzen egy csapat ellent, de bátorsága és az elérhető fegyverek egészen más harci előnyt biztosítanak számára.

A szűk kameraállások, az elhagyatott, hangulatos környezet és az állandó háttérzaj mind segítenek a The Callisto Protocolnak beilleszkedni abba a horrorszférába, melyet a Dead Space közel másfél évtizede megalapozott. A legnyilvánvalóbb hasonlóság mégis talán a Jacob tarkójába operált cucc, ami az életerő sávot hivatott jelképezni. Itt van még a kesztyű is, amivel érintés nélkül ragadhatunk meg és dobálhatunk dolgokat (és élőlényeket is). Az elérhető lőszermennyiség szintén a fegyverekbe olvadt, az egyetlen HUD-elem, ami nem Jacob közvetlen auráján helyezkedik el, az a felugró menü a tárgylistával. Az életerő feltöltése és a fegyverváltás is hosszabb folyamat, mely közben kiszolgáltatottak vagyunk. Tekintve, hogy minden elérhető puskát egy alapra 3D-nyomtatunk, meg kell állnunk, ha szét-és össze szeretnénk szerelni azt.

Túlélési horrorhoz híven az erőforrások meglehetősen korlátozottak. Amíg szert nem teszünk a ruhára, mellyel túlélhetjük a kinti hideget, felszerelésünk összesen hat tárgyra korlátozódik, amit életerő injekciókkal, lőszerrel és GRP akkumulátorokkal hamar meg lehet tölteni. Amikor megkapjuk e kulcsfontosságú fejlesztést (a ruhát), a több felszereléssel a játék átmegy egyfajta Gears of War stílusba, és csak több ellenséget zúdít a játékosra.

Ami talán a legjobban megkülönbözteti a játékot a többi túlélő horrortól, az a közelharcra való összpontosítás: könnyű és súlyos támadások és az analóg karral való kitérés/védekezés. Az ellenfelek összetettebb harcmodora is nehezíti a helyzetet, de a szűk helyeken való koordináció az igazi kihívás.

A Dead Space-től eltérően az ellenfelek típusa viszonylag állandó a több, mint 10 órás utazás során: a gyorsabbak, akik hirtelen támadnak, a köpők, akik távolról „lövöldöznek”, a kövérebb, tank-típusok és a lassan kúszó, de robbanással azonnali halált okozó förmedvények. Miután kijutottunk a börtönből, egy vak, ám annál élesebb hallású fajjal bővül a repertoár, akik bizony tudják a módját, miként keserítsék meg a játékidőt. Találkozunk bossokkal is, akik szintén értik a dolgukat, közepes nehézségi fokozaton is megizzasztanak, és legfeljebb 2-3 támadásból leterítenek.

Jacob rengetegféleképpen „foghat padlót”, és a végtag- illetve arcletépés csak a kezdet, sokszor komolyan végignézni is fájdalmas. Ja, és a későbbiekben még több animáció érkezik majd e téren! Úgy gondolom, itt időszerű kiemelnem azt is, hogy egy másik szempont, melyben a The Callisto Protocol jeleskedik, az a megjelenítés, a grafikai tervezés. A bolygón és a börtönön belül sincs terület, ami ne érzékeltetné azt a – mondhatni – elhagyatottságot, amit a USG Ishimura fedélzetén is tapasztaltunk. Még ha sokszor nem is szeretnénk tudomást venni róla, tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, és ezt a folyamatosan fellépő hanghatások is fokozzák.

A színészi játékot is fel kell hoznom, mint pozitívum, és nem csak a mozgás, illetve a mimika, amit kiemelnék, de a részletesség, a kidolgozottság is. A módosított, fejlesztett Unreal Engine 4-nek köszönhetően személyes kedvencem, Karen Fukuhara, mint Dani Nakamura és a Josh Duhamel, mint Jacob Lee is megszólalásig hasonlítanak valódi önmagukra.

Rendkívül sok panasz érkezett azonban a játék teljesítményére. Hiába a szinte fotórealisztikus látványvilág, ha ez folyamatos sebességcsökkenéssel jár. Az általam is tesztelt PlayStation 5 port tartalmaz egy Performance módot, mellyel némi vizuális kompromisszummal a képkockasebesség közel állandó marad. Személyes véleményem, de szerintem a minimális grafikai hűségtöbblet és a sugárkövetés nem éri meg azt a sebességcsökkenést, amit eredményez, így folyamatosan bekapcsolva hagytam e funkciót. A PC-s és Xbox-verziókba a későbbiek folyamán érkezik e lehetőség.

A The Callisto Protocol tehát tényleg hihetetlenül jól néz ki, a haláljelenetek is brutálisak, és a környezet megvalósítása is remekül sikerült, mégis azt mondanám, hogy hiányzik belőle a csavar, az érdekfeszítő tartalom. Félre ne értsétek, élveztem a játékot, de a második felében rengetegszer gondoltam rá, mennyivel jobb lenne visszakerülni a börtön területére. A képességfa elég szegényes, és nekem például egy végigjátszással alig a fele fegyverfejlesztést sikerült feloldanom, marha sok kreditbe kerülnek. A kb. 13 órás kaland során a trófeákat sem sikerült mind megszereznem, bár különösebben nem is figyeltem erre. Ezek tartalmát tekintve úgy gondolom, abszolút kivitelezhető a Platina egy walkthrough-val. Ha időm engedi, valószínűleg nekifutok még egyszer a legnehezebb fokozaton, élveztem a játékot, nagyon jól csinálja, amit csinál, bár e véleményben a műfaj iránti rajongásom is jelen van. Egy csúcskategóriás horrorélmény, amit más projektek során nem igazán érez az ember (kivéve talán a Resident Evil), azonban az egyik nagyon félelmetes dolog a ki nem használt potenciál, ami még rejlik benne.