Styx: Shards of Darkness - teszt

Már tudom, hogy az ugrás gomb nem Styx seggarcai közt helyezkedik el, ugyanis a töltőképernyőn ezt nyomatékosan közölte velem, miután elszalasztottam egy párkányt és a mélybe zuhantam.

Felbecsülhetetlen érzés, mikor egy magasban fekvő gerendáról figyeled meg a járőrök útvonalait, majd egy hosszabb mozdulatsorral szépen egyenként likvidálod őket, elrejted a holttesteiket, aztán masírozol tovább. Ha pedig ez nem teljesen a tervek szerint alakul, elbújsz egy közelben lévő szekrénybe vagy ládába, így kicsúszva az ellenfél kezei közül. Ritka pillanatok, ritka helyzetek, ahol a ravaszságra és találékonyságra nagy szükség van az effajta lopakodós játékokban, főleg magasabb nehézségi szinten.

A Styx: Shards of Darkness ezt mind felkínálja, nem is kevés alkalommal. A főszereplő egyben a címadó karakter is, Styx, akit a 2012-es Of Orcs And Men-ben már megismerhettünk. A 2014-ben debütált Master of Shadows egyfajta spin-offként töltötte be a váltás szerepét a két játék között. Egyik sem szükséges a Shards of Darkness-ben való részvételhez, bár sokat megtudhatunk az előzményekről. A világot ezen esetben is a borostyán irányítja, mint energiaforrás, az emberek, a tündék, a törpök és az orkok pedig már réges-rég háborúban állnak miatta, mely küzdelemben a goblinok a kártevők szerepét töltik be.

A politikát egy új anyag, a Quartz rázza fel: ez teszi szükségessé az utazásban való részvételt. A rejtélyek megfejtése érdekében beszállunk a buliba, bár a körülöttünk lévők mind gyanúsak, de ezen érzés kölcsönös. A támogató karakterek, mint Helledryn és Djarak szerves részét képezik az események kibontakozásának, bár a általuk kínált motiváció néhol fura és nem tudjuk összefüggésbe hozni a történtekkel.

Kedvenc goblinunk egy „kissé” komikus, vulgáris szókinccsel van megáldva, a humor pedig ezáltal nagy részt képez a projektben. Sokszor tűnik úgy, hogy a sztori csak egyfajta mellékeszköz, mely az izgalmat fokozza a felderítésben és a gyilkosságokban. A küldetések nagyjából kimerülnek egy-egy tárgy megszerzésében vagy épp egy épületen való áthaladásban. Alig vannak csavarok, melyek a hosszabb lopakodás után felpörgetik az eseményeket, eltekintve attól, hogy körülbelül félúton megtörik az addig hagyományosnak tekinthető misszió-dizájn. Néhány rejtvénnyel viszont meg van fűszerezve a dolog, melyek tudnak izgalmas időtöltést képezni a gondolkodni szeretők számára.

A játékmenetet a mozgás nagyban befolyásolja, ebben viszont a jól kidolgozott környezet is közrejátszik. A folyamatos haladás, ugrás, gurulás kihasználja a változékony, gazdag környezet által kínált lehetőségeket, és rengetegszer segítenek elkerülni a konfliktusokat. A különféle szinteken való zavartalan áthaladás új magasságba képes emelni a sikerélményeket.

Képességeink fejlesztésére egy öt részből álló skill szekciót kaptunk, mely segít Styx-et a szerintünk legjobb irányban generálni. Így például a borostyánnal (mely ez esetben a manát helyettesíti) kapcsolatos talentumok az alkímia részen találhatók. A borostyánlátással – az előző epizódhoz hasonlóan – a fontosabb tárgyakat és objektumokat könnyebben észrevehetjük a hatáskörön belül, ráadásul az elem pótlása nélkül. Nem csak magunkat, de klónunkat is formálhatjuk többek között azzal, hogy láthatatlanná tesszük.

Nem csak adottságaink, hanem a magunknál hordott tárgyak is nagyban segítik az előre haladást. Tőrünkön kívül savas csapdákat is birtokolhatunk, mely aktiválás után el is tünteti nyomainkat. A homok a korábbiakhoz hasonlóan fáklyák eloltására és figyelemelterelésre alkalmas, az ampulla pedig elfedi szagunkat az ellenség orra elől. Ezeket útjaink során megtalálhatjuk de a szükséges alapanyagok megszerzése után el is készíthetjük. A krafting rendszer rettentően egyszerűre és funkcionálisra sikerült.

Sajnos az ellenséges AI primitivizmusa nem enyhült napjaink lopakódós játékaiban sem és ez nem pozitívum. A keresés menete és az éberség foka néhol röhejes, ezekre pedig egy lapáttal rátesznek a „biztos csak álmodtam” és hasonló megjegyzések. Ha egy fokkal jobban magunkra vonjuk a figyelmet, már benéznek az asztalok alá, a szekrényekbe és a párkányokra is kihajolnak, mely néhol eléggé meg tudja nehezíteni dolgunkat, ami nem feltétlenül rossz. Ami viszont hangulatromboló, hogy még ezután is képesek visszavonulni az unalmas hétköznapokba, mintha mi sem történt volna.

A játékmenet közben érezzük, hogy a Shards of Darkness – stealth game révén - nem a harcra helyezi a hangsúlyt. Nem változott az előző epizódban már megismert egy gombos védés, mely lehetővé teszi, hogy néhány sikeres hárítás után támadást mérjünk az ellenségre. Ha nem egy személlyel állunk szemben, ez igencsak nehézzé válik. Bizonyos képességek fejlesztése ezt megkönnyíti, de jobban járunk, ha elkerüljük eme összetűzéseket.

Ezen hiányosságok ellenére látványos, kezelhető mechanizmust és hasznos képességeket kaptunk eme burjánzó, szemkápráztató környezetben. Néhol ez elég lehangoló, így például a Hunter’s Village-ből kilépve egy sötét, mély tömlöcbe lyukadunk ki ahelyett, hogy megcsodáljuk a gyönyörű tengerparti várost. Itt rengeteg zsákmányt találhatunk, viszont az őrök is különösen figyelmesek, így a szinte minden zegzugon végigvezető célok végrehajtása nagyobb tapasztalatot igényel. A törpökre különösen figyelni kell, ők megérzik szagunkat (erre jó az ampulla), így jobb tartani a távolságot.

A földalatti erődöket is nagy áhítattal csodáljuk, ám ritkán van ösztönzés rá, hogy alaposan átjárjuk őket, mivel nem sok jutalom lapul a sötétben - ezt kompenzálja viszont a minden küldetésben szétszórva elhelyezett több token. Itt is egy negatívum, hogy bár a helyszínek szépek és jól kialakítottak, a történet felénél a fejlesztők már csak újrahasznosították őket.

Ha kihívásra vágyunk, érdemes magasabb nehézségi fokozatra kapcsolni. Ez egyrészt javítja az ellenség érzékeit, másrészt teljesen letiltja a harcrendszert, illetve az őrök is sokkal hamarabb elérik az éberségi állapotot. Közelharcban már normál nehézségen sem tudunk nagy kárt okozni az őrökben, ám az üldözők előli elmenekülés sokkal nagyobb erőfeszítést igényel hardon. Az objektumok megjelölésének letiltására is van lehetőség a beállításokban.

A kooperatív mód újdonság a szériában, mely lehetőséget ad egy barátunkkal vagy épp egy random játékossal való mókára. A küldetés bármely pontján a „Create A Clone” opcióra kattintva hívhatunk be társat. Ez azonban nem csak áldás lehet, ha véletlenszerűen talált emberkénk ügyességi szintje kiszámíthatatlan, illetve így kétszer akkora esély van a lebukásra lopakodás közben. Egy másik fellépő probléma a kommunikáció, ugyanis egy harmadik fél által kibocsátott program nélkül ez nem lehetséges. Jobb egy baráttal (aki megért) az oldalunkon settenkedni, mint egy idegennel, akivel adott esetben még csak közös nyelven sem beszélünk.

A Styx: Shards of Darkness nagy előrelépés a Master of Shadows-hoz képest. Lehetőségeink száma megsokszorozódott több téren is, a látványvilág fejlődéséről nem is beszélve. Mindezt egy jól kidolgozott, rugalmas ügyességi rendszerrel fűszerezték a fejlesztők. Karakterünk sokszor szarkasztikus szövegelése csak tovább fokozza a hangulatot. A naiv AI és az önkényes küldetések viszont negatívumként hatnak az összképre.