Harry Potter és az elátkozott gyermek - kritika

Rajongók százezrei szerte a világon egy emberként kaptak a szívükhöz, amikor J. K. Rowling bejelentette: érkezőben a nyolcadik Harry Potter történet. Nem túlzás azt állítani, hogy a hír felrobbantotta az internetet - minden újra mágikus lázban égett. Senki sem sejtette, hogy az írónő tarsolyában koránt sem ez volt a legnagyobb bomba. Bejelentés bejelentést követett és az olvasóközönség egyik ámulatból a másikba esett, a részletek hallatán. Az elátkozott gyermeket színpadi darabra írják (bumm), nem terveznek megfilmesítést (BUMM), a sztorit tulajdonképpen nem is Rowling, hanem valami Jack Thorne és John Tiffany nevű fazonok írják az írónő közreműködésével (GIGAMEGABUMM). Így esett a rém eset, vagyis, hogy a sztori körüli lelkesedés lassan, de biztosan alábbhagyott.

Valljuk be, nem ilyen bejelentésekre számítottunk kedvenc varázslótanoncaink kalandjainak folytatása kapcsán. Az első hét kötethez viszonyítva mindössze talán a kiadó kapcsán fedezhetünk fel egyezést. Az elátkozott gyermek is - előzményeihez hasonlóan - az Animus Kiadó jóvoltából jutott el az olvasóközönséghez. Ezen tulajdonsággal ki is merült a formai hasonlóságok tára, de ez nem feltétlenül baj. Az eddigi olvasmányos regényformától eltérően a nyolcadik részt egy az egyben a színpadi mű szövegkönyve adja. Első nekifutásra talán ijesztő lehet a párbeszédes, kevés leírást tartalmazó forma, mely az iskolában kötelező jelleggel kiutalt drámák kibogozhatatlan kuszaságát idézi a nyájas olvasóban; de aggodalomra semmi ok, Rowling sziporkázó humora és könnyed cselekményszövése régi jó barátként vezet át bennünket az eseményeken. Akárkinek a fejéből pattant is ki az ötlet, hogy új műnemben tálalják a történetet, csavaros észjárással lett megáldva: a formai jegyek megváltoztatásával az írónő kiszakadhatott a regényírás monotonitásából, így konkrétan olyan, mintha egy teljesen új és független történetet kreált volna, ugyanakkor a követelődző fanok is megkapták a hőn áhított folytatást, hiszen pontosan ugyanott vehetjük fel a sztori fonalát, ahol a Halál ereklyéi végén elengedtük.

A műfajváltás jótékony hatásával ellentétben a borítót nem kifejezetten sikerült eltalálni. Rendben, kezdjünk tiszta lapot, tegyük félre az első hét részt, ezen bekezdésben több szó róluk ne essék (remélem valakihez eltalált a horcruxokkal vont párhuzamom). Mindent összevetve egy borítónak kifejezőnek és bizalomgerjesztőnek kéne tűnnie. Hiába háborodunk fel, hogy egy könyvnél nem a fedőlap a mérvadó, sokkal inkább a történet; ha a megjelenés nem nyeri el tetszésünket, koránt sem biztos, hogy pusztán a tartalomismertető alapján hazacipelünk magunkkal egy könyvet a boltból. Ha nem az egyik kedvenc történetem folytatásáról lenne szó, igen valószínű, hogy elsétáltam volna a csinos halomba rakott papírkupac mellett a boltban. A borítón annyi a szöveg, hogy az már bőven sok, de azért még benyomorgattak középre egy képet, amely mindössze a történet elolvasása után nyer több-kevesebb értelmet. A vidámnak szánt nap sárga színt is pusztán a madárfészekben kuporgó toprongyos kisfiú ellensúlyozásaként lehet felfogni. Azt ellenben határozottan praktikusnak vélem, hogy a hátsó oldalon lévő árjelzést vastagon szedett hatalmas betűmérettel nyomtatták, ugyanis pont nem volt rajtam a szemüvegem, amikor elzarándokoltam a legközelebbi könyvesboltba, hogy meggusztáljam a kínálatot.

A formai elemek kritikus vizsgálata után a történet átfogó elemzése kapcsán nyugodtabb vizekre evezhetünk, merthogy a sztori egyszerűen fantasztikus! Sokáig nem jutottam dűlőre magamban azt illetően, hogy tetszik-e mű, vagy sem, és gyanítom, ezzel sokan hasonlóképp lehettek. Mint azt már említettem, Az elátkozott gyermek nem holmi in medias res kezdéssel vág bele a cselekmény felgöngyölítésébe, hanem következetesen a tizenkilenc évvel későbbi eseményektől folytatódik. Szeretett hőseinkkel a King’s Cross pályaudvaron találkozhatunk újra, amikor nehéz búcsút vesznek Roxfortba induló csemetéiktől. Ki izgatottan, ki félve száll fel a patinás, piros gőzösre.

A történet középpontjában Albus Perselus Potter áll, Harry és Ginny középső gyermeke, aki édesapja kilététől a vállaira nehezedő teher súlya alatt roskadozva kezdi meg első tanévét a boszorkány- és varázslóképző szakiskolában. Már a vonat indulása előtt hű barátra lel egy okos, ám annál kétesebb előmenetelű fiú képében, akivel hamarosan múltat és jövőt megváltoztató kalandba keverednek. Mindezzel párhuzamosan bepillantást nyerhetünk Harry mindennapjaiba, aki immáron minisztériumi dolgozóként aktákat tologat (komolyan, jelentkezzen az, aki ilyen munkát képzelt el a bajt mágnesként vonzó varázslótanonc számára), és „kísértő múltjától elködösült szemmel” megkérdőjelez mindent, amiben egykoron rendíthetetlenül hitt.

Az események előrehaladtával sok ismerős, régi karakter kerül elő a letűnt idők homályából, barát és ellenség egyaránt. Ha csak pár oldal erejéig is, de olyan ikonikus karakterek térnek vissza hozzánk, mint Perselus Piton, Albus Dumbledore, valamint a mérsékelt népszerűségnek örvendő Dolores Umbridge, ki-ki beillesztve saját kis darabkáját a kirakós egészébe. A történet azonban nem pusztán szerethető figurákban, hanem fordulatokkal teli váratlan eseményekben is bővelkedik, így szinte olvastatja magát.

Összességében véve azt mondanám, hogy a Harry Potter és az elátkozott gyermek című mű méltó folytatása J. K. Rowling hét kötetes történetének. A gyanútlan olvasó valóságos érzelmi hullámvasúton megy keresztül, míg eljut a sztori végéig, és feledhetetlen élménnyel gazdagodik, hisz régi kedvenceinkkel karöltve figyelhetjük a következő generáció ténykedését a varázsvilágban.