Uncharted 4: A Thief's End - teszt

Nincs - legalábbis nem hiszem, hogy lenne - olyan PlayStation tulajdonos, aki legalább hallomásból ne ismerné az Uncharted szériát. A Naughty Dog boszorkánykonyhájából 2007-ben került ki a sorozat első része, a Drake's Fortune: az azóta eltelt tíz évben négy kaland jelent meg Nathan Drake főszereplésével (három PlayStation 3-ra, illetve egy PlayStation Vitára) és úgy tűnik, főszereplőnk ebben az évben, vagyis 2016-ban végleg leteszi a stafétát.

Milyen lett az A Thief's End? Elöljáróban csak annyit: méltó egy franchise(?), egy ember életének(?!) lezárásához.

Mivel az Uncharted(ek)et eddig is leginkább a történet(ük) miatt vásároltuk meg, így tesztem nagy részét a befejező epizód cselekményének, singleplayer játékmenetének, látványának és hibáinak (mert bizony azok is vannak) szentelem.

Az A Thief's End nem meglepő módon in medias res, vagyis a dolgok közepébe vágva próbálja magába szippantani a gyanútlan játékost. A nyitó képsorokban Nate és Sam békésen hajókáznak a semmi közepén egy, a kelleténél sokkal sziklásabb sziget felé - végül is, békésen, igen, ha eltekintünk a hatalmas vihartól, ami méteres hullámokat kelt és attól, hogy minden irányból lövöldöznek ránk! A nagyjából 5 percig tartó prológus persze katasztrofális végkimenetelt sejtet, azonban ne hagyjuk becsapni magunkat: az ominózus jelenet a játék háromnegyede táján folytatódik majd, addig azonban még vár ránk egy kissé vontatott, kevésbé izgalmas első etap, nagyjából a 10. fejezetig.

Ki ez a Sam?! - kérdezhetik még azok is, akik az összes Uncharteddel játszottak. Ő Nate rég halottnak hitt, azonban igencsak eleven testvére, aki tényleg halott lesz, hacsak meg nem szerezzük a hírhedt kalóz, Henry Avery aranyát.

Ennyi elég is a sztoriból - több poént nem lövök le, már csak azért sem, mivel a történet az, ami a képernyő elé szegez minket. Mint említettem, a játék első fele eléggé lagymatag, az audiovizualitástól sem esünk hanyatt hirtelen (ne értsetek félre, semmi kivetnivaló nincs benne az első fejezetekben sem, de látva a többi helyszínt, utólag érződik a kontraszt), azonban a cselekmény úgy nyílik ki, mint egy rózsabimbó, szóval a kevés akció ellenére sem fogunk szájhúzogatva felállni mellőle az elején.

Tény, a játék az elején lassan adagolja az élményt, az impulzust, de ennek örülni is lehet: nem vagyunk rákényszerítve arra, hogy rohanjunk A-ból B pontba, hogy folyamatosan a ravaszon tartsuk ujjunkat - elmélázhatunk az egyre nagyobb és nagyobb tereken, bámulhatjuk a néha szinte tényleg végtelennek tűnő horizontot. Nagyon sokszor előfordult a tesztidőszak alatt az, hogy mozdulatlanul állva csak bambultam a részletgazdag faunára, tereptárgyakra. Nem nagyon tudok mondani jelenleg más programot, ami összességében ennyire szép lenne, stabil fps érték mellett (talán a szintén PS-exkluzív Ratchet & Clank).

Persze, ez a nyugalom és vakáció-hangulat csak a pihenésünket szolgálják, hogy kiheverjük azoknak a rosszarcúaknak a támadását, akik szintén Avery kincsére pályáznak. Valahogy mindig előttünk járnak egy lépéssel, mindig ott vannak, ahová nekünk kellene eljutni/bejutni, így előkerülnek a pisztolyok, a gépfegyverek na meg a gránátok. Az előző részekhez képest valamivel finomabb a gunplay, így nehezebb dolgunk van, de ez az érzés betudható a fejlettebb mesterséges intelligenciának is. Nem Halo-szint, de hozza azt az elvárhatót, ami még - kalandjátékban - nem üti le az ingerküszöbünkről a lécet.

Ha Samet és Henry Avery-t kivenném most a cikkből, eddig a pontig simán eladhatnám ezt az írást az Uncharted második/harmadik részének tesztjeként is, igaz? Alapjaiban valóban nem sokat változott a program, azonban vannak itt újdonságok is, például a járművezetés. A nagyobb kiterjedésű térképeken fejezetekben kapunk dzsipet, hajót és srácok, jobb felkészülni: mind hangulatban, mind látványban olyan orgiát élhettek át, mint még sose - mondom ezt úgy, hogy nem vagyok elfogult a játékot illetően. Szívesen kiemelnék egy-egy példát, de van ez az érzés, hogy meghagyjam Nektek az élményt: ugyanis emlékezetesek maradnak - és nem csak az akciójelenetek. A padlás. A retro videojáték. A beszélgetés Elena és Nate között vágyakról, álmokról - ezek a szcenáriók megmaradnak az emberben.

Azt hiszem, ez a legnagyobb dicséret, amit egy szoftver kaphat.

Összességében tehát elmondható, hogy a sztori sose volt még ennyire mély, tartalmas. Van mondanivalója és aki fogékony rá, az első perctől az utolsóig élvezni fogja. Úgy érezi majd, hogy a lövöldözés, az ugra-bugra és a rejtvények csak töltelékek, szünetek - amelyekre szükség is van, hiszen ez nem egy Heavy Rain -, illetve mégse, hiszen ezek a szegmensek is ugyanolyan gondossággal lettek kivitelezve, mint a valós idejű átvezetők. Nagyon egyben van az Uncharted 4 és amit nyújtani tud 15 óra alatt, szinte feledhetetlen.

Nagyjából igen, 15 óra a sztori, ami után még visszatérhetünk a kihagyott trófeák kinyitása miatt egy-egy fejezetbe, harcjelenetbe (utóbbi miatt nagyon hálásak lehetünk), illetve beléphetünk a kompetitív arénába. A multiplayer egyáltalán nem hangsúlyos, azonban okozhat pár kellemes órát: érezhető, hogy a Naughty Dog foglalkozott a játék ezen szekciójával, hiszen visszaköszön például a The Last of Us-ban megismert, meccs közben pénzgyűjtögetős, vásárolós fícsör, illetve, ha benéztek az in-game Store-ba, láthatjátok, hogy a testre szabhatóságban is igyekeztek újítani. Ha nem is több tíz órával, de a többjátékos mód megtolja az Uncharted 4 szavatosságát.

Nagy hype övezte az Uncharted 4: A Thief's Endet, ami ugyebár már önmagában veszélyes dolog: az elvárásokat általában mindig a reklámok és ígéretek mennyisége tornázza fel olyan magasságokba, amit igazából nem lehet elérni. Hogy őszinte legyek, rettentően szkeptikus voltam én is: az első videók után legyintettem, azt mondtam, ötödjére látom már, hogy Nathan lő, fut, ugrik, mászik, tolja a ládát, ugyanúgy. És tényleg: bár finomabban és részletesebben csinálja ezeket a mozdulatokat, már az első részben is mindent úgy csinált, ahogyan most is, azonban a körítés ezúttal - ellentétben például a harmadik résszel - továbblendített ezen. Nem hittem volna, hogy képes vagyok szemet hunyni afelett, hogy ennyire unchartedes lesz a A Thief's End, mégis sikerült. Miért?! Magam sem tudom igazán - hiszen sokadik alkalommal mászok meg sziklákat, lövök le katonákat, fejtek meg nem is olyan bonyolult fejtörőket, hogy a jutalmat meg is szerezzem, meg nem is. Ahogy már utaltam rá, a harmadik résszel nálam kifulladt a sorozat, ez mégis bejött - gyanítom azért, mert annak, aminek a topon kellett volna lennie akkor, most ott van: ez pedig a cselekmény.

Nem mondom, hogy ezért a játékért vegyetek PS4-et, de ha már van, vétek lenne kihagyni. Tökéletes program nincs, de ez közel áll hozzá és nem azért, mert bepisálósan szép: a játékélmény miatt. Ha nekem nem hisztek, csekkoljátok Dávid videotesztjét!

A játékot ezúton is köszönjük a Konzolvilágnak.

(A cikkben Dzsek saját készítésű screenshotjait használtuk és vigyázat: galériánk kicsit spoileres).