Styx: Blades of Greed – teszt

A Styx-sorozat mindig is a lopakodós játékok szűkebb, de elkötelezett közönségét célozta, és a Blades of Greed ezt az irányt nemcsak megtartja, de érezhetően tovább is fejleszti. A játék egy ambiciózus, sandbox felépítésű stealth-kaland, amely a szabadságra, a pályadizájnra és a kreatív megközelítésre épít. Az összkép a kisebb technikai problémákkal együtt is erős, egy  élmény azok számára, akik kifejezetten a lopakodás műfaját keresik.

A történet közvetlenül a Shards of Darkness eseményei után játszódik, bár úgy gondolom, nem feltétlenül szükséges az első két epizód ismerete a jelenlegi szál megértéséhez. A sztori inkább funkcionális, mint emlékezetes, továbbra sem kínál mély érzelmi narratívát, sokkal inkább keretet ad a küldetéseknek és a helyszíneknek. Ugyanakkor Styx személyisége sokat fejlődött, rengeteget dob az élményen, folyamatos beszólásai, kommentárjai és fekete humora élővé teszik az eseményeket.

A játékmenet középpontjában továbbra is a lopakodás áll, és ezen a Cyanide továbbra sem kíván változtatni: Styx nyílt harcban kifejezetten gyenge, a direkt összecsapások szinte mindig rossz döntésnek bizonyulnak, ez inkább egyfajta kényszermegoldás. A siker kulcsa a megfigyelés, a tervezés, az időzítés és a környezet tudatos használata. Ez utóbbiról később bővebben is szót ejtek.

A fejlődési rendszer és az eszköztár érezhetően kibővült a korábbi részekhez képest. Styx nem egyszerűen erősebb lesz, hanem új mozgási lehetőségeket és speciális trükköket is kap. A mászóhoroggal és köteles közlekedéssel új útvonalak nyílnak meg, a siklóeszköz nagyobb távolságok gyors áthidalását teszi lehetővé, a klónozás és különféle Quartz-alapú képességek pedig az őrök figyelmének elterelésében vagy a helyzet manipulálásában segítenek. A rendszerek ráadásul jól kombinálhatók, így a játék gyakran hagyja, hogy saját megoldással rukkoljunk elő egy-egy problémára.

És itt térnék ki újra a környezet tudatos használatára, ugyanis a pályák felépítése is az előbb említett szabadságot támogatja, mivel a nagy területek erősen vertikális felépítésüknél fogva nem lineáris folyosókként működnek, hanem nyitott zónákként, ahol több beszivárgási pont és alternatív útvonal létezik. A küldetések sokszor többféle sorrendben is teljesíthetők, és gyakran tartalmaznak opcionális célokat vagy rejtett jutalmakat. Ugyanakkor a navigáció számomra nem mindig volt egyértelmű, a térképrendszer néha kevés információt ad, ezért előfordult, hogy eltévedtem vagy felesleges köröket futottam.

Ami az ellenfeleket illeti, az itt használt mesterséges intelligencia biztosan nem igázza le a világunkat. A lopakodós játékokban különösen fontos a megbízható, következetes, és kiszámítható szabályok szerint működő AI. Az őrök általában reagálnak a zajokra és a mozgásra, képesek keresni és riasztani egymást, ami sok helyzetben feszültséget teremt, néha azonban olyan alapvető hibákat produkálnak, melyek könnyen kizökkentenek a ritmusból (pl. nagyon közeli, esetleg szándékosan generált eseményekre sem reagálnak).

A nehézség és a mentési rendszer ismét egy pozitívum. Véleményem szerint mindenki megtalálja a neki megfelelő fokozatot, és egy-egy esetleges hiba után nem kell hosszú szakaszokat újrajátszani. Egyébként ez is ösztönöz a kísérletezésre, a stratégia finomítására és az észrevétlen végrehajtásra.

A technikai megvalósításra is szeretnék kitérni. A látványvilág hangulatos és részletes, a környezetdizájn kifejezetten erős, azonban a teljesítmény még konzolon sem mindig stabil. Itt-ott előfordulhat sebesség-ingadozás, akadozás vagy textúra-betöltési probléma, azonban remélhetőleg ezek nagy részét orvosolja már a day-one patch is.

A játékidő a maga kb. 18 órájával pont megfelelő hosszúságú, de az igazi értéket az újrajátszhatóság adja. Mivel sok küldetés többféleképpen teljesíthető, és a pályák számos alternatív útvonalat kínálnak, visszatérhetünk finomabb, tisztább vagy épp merészebb megoldásokkal. Azok számára, akik szeretik a TÖKÉLETES lopakodó végrehajtásokat, a játék jelentős plusz órákat tartogathat.

Összességében tehát a Styx: Blades of Greed egy erős, rendszerszintű stealth-sandbox, mely nem próbál mindenkinek megfelelni, de a célközönségnek sok örömet adhat. Aki mély, szabadságot adó lopakodós játékmenetet keres, és el tud tekinteni néhány technikai hiba mellet, az egy kifejezetten tartalmas és kreatív élményt kap.

A játékot mi PlayStation 5 konzolon teszteltük, a lehetőségért pedig külön köszönet a Magnew Games-nek!