Werewolf: The Apocalypse - Earthblood – teszt

A vámpírok és vérfarkasok hosszú évezredek óta tartó háborúja újra közkedvelt alap lett a játékok világában. Bár a Bloodlines 2 úgy fest, nem szeretne még megjelenni, az Earthbloodnak köszönhetően így is beléphetünk a világba, bár igaz, ezúttal a vérfarkasok oldalán küzdünk, ahogy erről a projekt címe is árulkodik… Egy komoly, kissé szemérmes akció RPG-ként gurult ki a Cyanide műhelyéből, és bár e műfajba sorolják, az RPG szócska nagyon a szőnyeg szélére került csak fel. A játék egyértelműen szűk költségvetésből gazdálkodik, de remek példa rá, hogy egy ilyen durva, de szórakoztató alkotás jócskán felér egy grafikailag kiemelkedő, de amúgy unalmas kreálmánnyal.

Tipikusan egy olyam cím, ami nem felhívni akarja magára a figyelmet, sokkal inkább csak elsétál melletted az utcán mindenféle feltűnéskeltés nélkül. A karaktermodellek egyértelműen a 2010-es évekből érkeztek, és bár mint említettem, grafikailag nem egy remekmű, nincsenek framerate-problémák, és a videókártya megolvadásától sem kell tartanunk, ami jó dolog!

Nem lacafacázik, egyből a dolgok közepébe csap, egy rövid beszélgetés után akcióba is lendülünk, ráadásul alig negyedórányi játékidő után már mindhárom alakban harcoltunk, és bőven elegendő drámában volt részünk egy remek cselekmény lebonyolításához. A sztori végig ebben a tempóban halad, e modell pedig remekül működik. A haladás nagy része alapvetően kimerül abban, hogy A-ból B-be jussunk, és a rengeteg ajtó között szinte minden esetben kisebb területek alkotják csak a játékot, tele ellenséggel. És itt kerül képbe a formaváltás…

Az átalakulások után elég semmirekellő hatást kelt a kétlábú forma, némán iktatjuk ki ellenfeleinket, szabotálhatjuk a bejáratokat, és egy számszeríjjal ügyeskedhetünk. Észrevétlenül különösen nagy kárt okozhatunk bárkinek. Farkas formában könnyedén átkúszhatunk a szellőzőnyílásokon, és maga a mozgás is sokkal gyorsabb, folyékonyabb. Ez remek alternatíva a lopakodásra, ráadásul később egy készség is feloldható, mellyel e küllemben még nehezebben észlelhetnek bennünket. Kellő óvatossággal rendkívül sok feladatot teljesíthetünk mindenfajta harcba keveredés nélkül, de ehhez elengedhetetlen a türelem.

A harmadik forma a vérfarkas, melyet én személy szerint csak akkor vettem igénybe, ha lopakodás során mégis felfedeznek vagy eltalálnak, de az ellenfél jelenlétének első pillanatában is adott hozzá minden feltétel. Maga a harc meglehetősen egyszerű, az AI nem különösebben eszes, de akkor is szórakoztató. De tényleg, sok esetben, mint foxi a lábtörlőn, olyan egyszerűséggel juthatunk túl egy-egy csapaton sima hadonászással, máskor időt ölthetünk bele, hogy valakit megragadjunk, és szó szerint széttépjük, de akkor is kiemelném, hogy a lopakodásra fordított idő szinte minden esetben megtérül.

A történet nagyrészt önálló, a folyamat nem igényli a TTRPG-k mögött rejlő mélység megértését. A játékmenet szűkszavúság és szűretlen szórakozás közti egyensúlya tetszetős, ez tükröződik a forgatókönyvben is, és ezen intelligencia mindig akkor üti fel a fejét, mikor az ember a legkevésbé sem számít rá. Kíváncsi volnék azért, valahol lapul-e egy hosszabb változata is a szkriptnek, elvégre rengeteg a szereplő, és egyikük sem megy keresztül az érdemleges karakterfejlődés teljes szakaszán. Mindezt ellensúlyozza amúgy a vérszomj és a józan ésszel való gondolkodás közti ellentét, a családi problémák és traumák. Az így kialakult 8-9 órás játékidő valójában egy kétélű kard, néhány szempontból frusztráló, hogy egy-egy folyamatot miért nem tártak fel a megérdemelt mélységig.

Egy másik jel, ami miatt azt gondolom, hogy az eredeti projekt sokkal nagyobb volt, mint amennyit a végső költségvetés megengedett, az a döntéshozatal, illetve néhol annak a hiánya. A párbeszédek során rengetegszer tapasztaltam, hogy nincs is értelmes döntés a listában, ráadásul rendkívül kevés esetben voltak csak nagyon különböző megközelítési módjai egy-egy helyzetnek. Itt azonban kiemelném, hogy e kevés eset mindegyikét brutálisan jól sikerült megalkotni, és bár spoilerezni nem szeretnék, ezt mindenképp érdemesnek tartottam megemlíteni.

Összegezve tehát mindent, a harc vitathatatlanul egyszerű, nehézségek ritkán lépnek fel, de a játékmenet rendkívül szórakoztató, a több mentési pont létrehozása az előbb említett kevés esetben nagyon indokolt, és a lehető legpozitívabb értelemben mondanám rá, hogy hajaz egy B kategóriás filmélményre. Nem túl jó, nem túl rossz, de rendkívül elszánt, és ez tetszik!

Ezúton is szeretnénk megköszönni a Magnew Gamesnek a lehetőséget, hogy tesztelhettük a játékot!