The Last Guardian - teszt

Nehéz. Nagyon nehéz írni a The Last Guardianról, hiszen ilyen vegyes érzésekkel régen ültem már a klaviatúra előtt. Fumito Ueda neve ismerősen csenghet a videojátékok rajongóinak, hiszen olyan klasszikusokat tett le az asztalra, mint az ICO vagy a Shadow of the Colossus. Vagyis igazából csak ez a két cím köthető a nevéhez, de újító szándékú játékmenetük és erős érzelmi töltetük miatt rengeteg játékos szívébe lopta be magát e két cím.

9 év szünet és szüntelen fejlesztés után pedig végre megjelent új játéka, a The Last Guardian, amire a gamer világ nagy részének csorog már a nyála teljesen érthető módón... és íme, itt vagyunk, Ueda bácsi két szinte tökéletes játék után készített az előzőekhez nagyon hasonló, csodálatos játékot, de… csak sajnos ott van az a DE. Tesztünk következik.

A The Last Guardian történetébe nem szívesen bonyolódnék bele túlságosan, hiszen a játék utolsó harmadáig szinte teljesen homályban hagy minket a játék, így szinte minden spoileres tartalomnak számítana. Az alapszituáció szerint egy kisfiú, kinek nevét nem tudjuk (én csak „Ugorjámába*dmeg, deneoda” néven illettem – erről még késöbb), egy barlangban ébred teljes emlékezetkieséssel, mellette pedig egy hatalmas, tollas kutyamadárizé fekszik leláncolva. Főhősünk a józanész minden alapszabályát elvetve kiszabadítja a hatalmas állatot, aki cserébe társul a fiúhoz, így együtt kell kiszökniük a csak Fészek néven emlegetett ősi, romos városból.

Folytatva Ueda előző címeinek hagyományát, itt is a két karakter egymásra utaltsága, kapcsolata lesz a fő témakör. Bizalmi kötelékük folyamatosan épül a kaland során, míg kezdetben csak hívó szavunkra figyel fel a jószág, később már konkrét utasításokat tudunk neki adni, hogy hova menjen, mit csináljon, stb. Stílusát tekintve a játék egy puzzle-akció keverék, rengeteg jól kidolgozott feladványba ütközünk a kampány során, melyeket általában hű társunk segítségével kell majd megoldanunk. Akcióból sem lesz hiány, hiszen a Fészekben lévő zöldszemű páncélos katonák valamiért el szeretnének minket rabolni, és mivel 7 éves gyerek létünkre nem sok esélyünk lenne ellenük, így ezt a feladatot is az amúgy Trico nevű (értitek ICO meg Tri, nagyon ötletes) házi kedvencünkre kell, hogy bízzuk. Ez mind szép és jó, pontosan ilyesmit várnánk el egy Ueda címtől, nem? Na, akkor ássunk picit mélyebbre.

Ki kell mondani, ne szépítsük, a játék irányítása förtelmes. Időnk nagy részét a tollas kutyánk megmászásával és így az amúgy elérhetetlen platformokra való ugrálással fogjuk tölteni és a játék ezen mechanikája több sebből is vérzik. Először is a kölyök irányítása borzalmasan nehézkes: néha rossz látni, hogy mit szenved a karakter már a földön való futkározások alatt is, na meg még mikor ugrania kell egyik pontból a másikba. A kamera sem lesz a barátunk - többször előfordult, hogy már-már direkt eltakarja a kilátást, ezzel megnehezítve az így sem épp kifinomult mozgáslehetőségeket. Mikor a társunkra mászunk fel, az megint egy másik tészta. Kezdetben még mókás és azt hisszük, hogy mi csinálunk valamit bénán, majd úgyis belejövünk... de nem! Iszonyatosan frusztrálóvá tud válni egy idő után. Karakterünk nem tudja eldönteni, hogy kapaszkodik vagy sem (kapaszkodás közben nem tudunk leugrani róla, így az ugrás gomb megnyomása után csak feljebb mászik az állat tollazatán, borzalom), és ezt tetőzi az a bughalmaz, amit a program képes leprodukálni. Kedvencem, mikor én jóhiszeműen kapaszkodom a dögbe, ő pedig, mint egyetlen társam és barátom, egy ugrás következtében random ledob magáról, de csak mert szeret.

A drága Trico intelligenciáját sem kell azért félteni. Miután megkapjuk a lehetőséget a parancsaink kiadására, akkor kezdődik az igazi káosz. Mert az egy dolog, hogy a karakterek halandzsanyelven beszélnek az összes Ueda alkotásban, így valószínűleg a kölyök tudja is, hogy mit mond csatlósának, de nekünk fogalmunk sem lesz róla. A parancsok egy részére a játék végigjátszása után sem jöttem rá, hogy valójában mire is való, nem is baj, hiszen a „menjé előre” meg az „ugorjá” minden szituációból sikeresen kisegített, viszont nem fog ez ilyen gördülékenyen menni: sajnos sokszor mi sem fogjuk látni, hogy pontosan merre kéne tovább haladjunk, ő sem, ez pedig egy folyamatosan jobbra-balra mutogatásba fog kiteljesedni, melynek végén vagy Trico fog agyérgörcsöt kapni, vagy mi. Aztán ott vannak a harcok. Mikor a páncélos katonák megjelennek, tollas barátunk felhergeli magát és nekik ront, majd 2-3 perc alatt körülbelül legyűr mindenkit. Közben a katonák próbálnak minket elkapni, de mi tegyük fel, felkapaszkodunk Tricora, így sok esélyük nem lesz. Ez első, sőt, második alkalommal is élvezetes lesz, aztán sajnos könnyen unalomba fullad. Megvárjuk, míg mindenkit eltapos, aztán jól megsimizgetjük, ő lenyugszik és megyünk tovább. Ennyi, sajnos nem igazán lett ez sem átgondolva, és plusz zavaró tényező az a fizika, melyet főleg egy ilyen harc közben tapasztalunk, vagy mikor egy vizes szekvencia után Trico jól megrázza a bundáját, hogy kapaszkodó karakterünk úgy rázkódik a bestia mozgásával együtt, mint egy élettelen rongybaba. És ezek a hibák már-már nevetséges hatást keltenek, és itt rejlik a program legnagyobb hibája.

A fent felsorolt problémák nagy része nem lenne olyan vészes. Vegyük például az irányítást: rengetegen a mai napig képesek elővenni és hosszú órákat beleölni a régi PS1-es Tomb Raider játékokba, pedig azok irányításával egyes országokban kínvallatni is lehetne. A bugok pedig manapság minden új játékhoz járnak grátiszba: az a meglepő, ha valamelyik nem rendelkezik velük. A legnagyobb probléma ott van, hogy ezek az apróságok borzalmasan rontják azt az összképet és hangulatot, amit Ueda eddigi alkotásai képviseltek, és amit a TLG képviselne. Sajnos nem lehet komolyan venni egy érzelmes, mély gondolatokat ébreszteni akaró alkotást, ami a szeretet érzése helyett utálatot, a szomorúság helyett nevetést vált ki belőlünk (éppen lándzsákkal dobálják a drága kis lényünket, miközben sikeresen beszorultunk a belső combjai közé, wtf).

Most jön a meglepetés, hiszen a teszt eddigi része nagyon negatív volt, de mindezek ellenére nem tudom azt mondani a TLG-re, hogy rossz játék lenne. Sőt. A látványvilága valami fenomenális, a madárkutyaizé részlet gazdag kidolgozása még a játék végére is szemkápráztató, minden egyes tollpihéjén látszik a munka és az odafigyelés. A helyszínek szintúgy monumentálisak, a pályadizájnok első osztályúak. Sajnos ez a részletgazdaság nagyon durva belassulásokkal is jár, főleg a madárkutya zabálja rendesen a motort, ami rontja is a játékélményt rendesen. Reménykedjünk, hogy a közeljövőben orvosolják is egy patch-csel. A történet kibontakozása is nagyon érdekes, ezen kívül pedig remek tempóban váltakoznak a gondolkodós puzzle részek és a konkrétan epikus menekülős, „minden összeomlik körülöttünk” pályaelemek, melyek azon kívül, hogy nagyon látványosak, hihetetlenül megemelik az adrenalint szervezetünkben. Az érzelmi töltet is működik... legalábbis amikor nem csinál hülyét magából a játék. Ezt főleg az előbb említett hihetetlenül jó akciószekvenciák, a páratlan zenei összeállítás és perszer maga Trico jelenti, aki bár néha nagyon kis buta tud lenni, pályázhat az év legcukibb videojátékos karaktere díjára. Akinek volt valaha háziállata, főleg kutyája, az értheti. Mindegy, hogy milyen rosszaságot csinál, ha látjuk a nagy boci szemeit, vagy halljuk a nyüszítését, mikor elmegyünk tőle, akkor nincs ember, akinek ne lágyulna meg a szíve. Ezt alá kell írjam, remekül csinálja a TLG is.

Még mindig nehéz. Bánt, hogy 9 év fejlesztés után ilyen apró hibákon csúszik el a The Last Guardian. Pedig meg volt benne a potenciál, hogy egy újabb örökéletű klasszikust tegyen le az asztalra Ueda, helyette egy csodálatosan szép játékot készített, nagyon csúnya hibákkal. Aki szerette az eddigi munkásságát, az mindenképp tegyen vele egy próbát, hiszen összességében át fog jönni a hangulata, csak ott lesz az a bizonyos DE. Ha viszont kimaradt volna az ICO és a Shadow of the Colossus, akkor azt tanácsolom, hogy azokkal tégy egy próbát először, és ha azok bejöttek, csak akkor fizess be a madárkutya kalandjaira. Élt bennem a remény, hogy a TLG lehet az a játék, melynek 100%-os értékelést tudok majd adni, de minden jószívűségemmel együtt ez csak 75%-ra jött ki. Majd 9 év múlva, talán.