Dispatch – teszt

Ha azt mondom, hogy Telltale Games, biztos vagyok abban, hogy sokaknak rengeteg szép emlék jelenik meg a szemeik előtt. Elvégre olyan nagysikerű játékokat tettek le az asztalra, mint a The Wolf Among Us, a The Walking Dead, a Game of Thrones, de belenyúltak a Batman, a Back to The Future, a Minecraft, vagy éppen a Borderlands világába is. Pont ezért volt egy hatalmas pofon mindenki számára, amikor 2018-ben bezárta a kapuit a cég, és kiderült, hogy az addig használt üzleti modellük fentarthatatlan. A játékaik futószalagon lettek gyártva, talán az ipar egyik legnagyobb crunch-hullámát elindítva, rengeteg pénzt költve jogdíjakra, míg a formula egyre jobban elavult, és valós igény már nem igazán volt a kiadott játékokra. A Life is Strange már évek óta meghatározó névvé vált ugyan ezen a piacon, és a bezárás idején megjelent a Detroit: Become Human, ami leiskolázta a Telltalet, a saját pályáján. Míg nekünk, játékosoknak az volt a pofon, hogy egy ennyi projekttel dolgozó, ennyi népszerű franchise alá tartozó történettel rendelkező stúdió alól csak úgy kihúzhatják a talajt, addig a fejlesztőknek és kiadóknak pedig az, hogy ezen a formulán bizony javítani kell, mert nem lehet ugyan azt eladni egy évtizeden át, évente többször. A Telltale azóta meg lett mentve, és dolgoznak már a Wolf Among Us 2-őn, de a történelemóra sem volt véletlen, hiszen rengeteg veterán dolgozójuk fogott össze volt Ubisoftos kollégákkal, és alapították meg az AdHoc Studio-t, ami azon túl, hogy segít a Telltale jelenlegi csapatának a már említett címmel, megjelentette idén a Dispatch című játékot.

Nem mondom, kifejezetten bátor húzásnak érzem, amikor évek óta egy „superhero fatigue” – vagyis magyarra lefordítva egy képregénytémából való kiégéssel küzd az átlag tartalomfogyasztó, és a formula is alapjaiban igencsak a megszokott – kihozni a Dispatchet, mint bemutatkozó játék. Azonban ennél jobb dolog nem is történhetett volna az idei videójátékos évben. Az AdHoc ujjgyakorlatként mutatta meg azt, hogy nem is a szuperhősökből van elegünk, hanem az érdektelen és szükségtelen fan-servicere felhúzott, egy kaptafára épülő tartalmakból, valamint, hogy egy kis pihenő után nagyon jól esik egy könnyed, interaktív történet. Mármint, nagyon is felnőttes a Dispatch, hiszen elég cenzúrázatlanul kerül terítékre az erotika, a káromkodások, az egyén tragédiái, és minden búskomor téma, de közben hangulatában egy életszerű, inkább hol drámai, de vicces és színes megjelenésű program. Úgy tudnám jellemezni, mint amikor már három napja csak sört iszik az ember, fáj a feje, de már másnapos sem tud lenni, hiszen konstans ugyan az az íz jelenik meg a szájában, ugyan annyira fáj a feje a dehidratáltságtól, majd kap egy hűvös, tökéletes arányba kevert limonádét. Éppen ezért az egyetlen dolog, ami megakadályozta korábban az embert, hogy együltő helyében kijátssza a Dispatchet, az az epizodikus megjelenése volt, azonban ha valaki most vágna neki, én azt ajánlom, hogy egy szombat reggel üljön neki, és az esti meccset már a TV előtt nézheti, nosztalgiázva, hogy milyen jó volt ez a játék, hogy 8 órán keresztül nem kelt fel a gép elől.

Természetesen az, hogy kicsit színesebb a megjelenés, meg van egy-kettő jól csattanó poén, az még nem emelné a mai alanyunkat ilyen magasra. Amit élből ki kell emelnem, az az írás minősége. Nagyon látszik az, hogy tehetséges történet- és karakterírókkal van dolgunk, viszont egy crunch helyzetben, ahol lehetetlen időpontokra kell történeteket leszállítani, nem csoda, hogy minden az ismert toposzokra épül. Persze, a spanyolviasz most sincsen feltalálva, csak maga a tálalás olyan mesterien természetes, hogy egyszerűen nem engedi el az ember fókuszát. A karakterek húsvér, lélegző lényeknek hatnak, a választási lehetőségek pedig nem érik el a Detroit szintjét, de legalább az érzet pont emiatt a karakteresség miatt megvan. Ha más nem, legalább már a hangsúlyt jobban meg tudjuk választani.

Az AdHocnak viszont lesz mit megugrania a jövőben, a már pletykált Dispatch 2 kapcsán. Bár ők maguk is elmondták, hogy nagyon nehéz lesz, hiszen a világ összes ideje az övék volt, hogy ezt a világot felépítsék, és kiadják, azonban a következő résznek belátható időn belül meg kell jelennie, így sokkal kevesebb időt ölhetnek a kidolgozásba. Viszont alapozni már nem kell, így reméljük nem fognak a Telltale hibájába esni. A Dispatch rövidsége és frissességé miatt annyira nem zavaró, hogy csak a főbb pár karakter van kidolgozva, a többiek sajnos a műfajra jellemző biodíszlett szerepet tölti be, de ha csak egy pár órával hosszabb lett volna az alkotás, akkor már sokkal nehezebben lehetett volna megmagyarázni, hogy miért csak Invisigal, vagy éppen Blonde Blazer kapott tényleges szövegkönyvet. Nagyon érezteti a játék, hogy az ő történetük van előtérbe, és ez elnyomja a kibontakozás lehetőségét az amúgy nagyon színes és kreatív felhozataltól, akik jelenleg a be nem teljesített potenciál kategóriájába tanyázva, várva a második évad megváltására. Ahhoz viszont, hogy rájuk is több figyelem legyen szentelve, muszáj lesz egy szerte ágazóbb döntési fának a működése a háttérben, mert nem lehet a végtelenségig csak a döntések illúzióját adni. Persze ez egy nagyon nagy előkészületet igényel, de a Detroit által kitaposott utat talán pont az AdHoc tudná legjobban lekövetni.

Azonban van, amiben forradalmian jól sikerült a Dispatch. Én már hosszú évek óta mondom, hogy kellene egy szuperhős alapú XCOM játék, és a Midnight Suns mellett szerintem ez lesz a legközelebbi alkotás ehhez az álmomhoz. Ami teljesen megtöri a csőhaladást és a kiégés lehetőségét, az a játékmechanika, amire a játék címe is utal. Hiszen a történet szerint mi nem a világmegváltó hős vagyunk, mint az n+1. képregényfeldolgozásban, hanem egy számítógép mögött ülő, hősöket missziókra kiszervező háttérmunkás. Így tulajdonképpen kettő különböző játékot kapunk egyben, az esetek felében filmet nézünk, és próbálunk a saját morális iránytűnknek megfelelően alakítani a történetfolyamon, a másik pillanatban pedig egy stratégiai játékot játszunk, ahol a karakterek személyisége és statisztikái alapján kell eldöntenünk, hogy az adott hívásra kit küldjünk. Nagyon sok taktikai elem rejtőzik benne, és minden egyes dispatch alapú játékrész egy adrenalinbomba, annak ellenére, hogy technikailag csak egy képernyőn kattintgatunk, mint mondjuk a 911 Operator című játékban. Figyelnünk kell arra, hogy milyen távol van egy bűneset, milyen gyorsan lehet odaérni, ki melyik csapattaggal milyen összhangban van, és tudnunk kell improvizálni, hogyha komplikációk adódnak egy helyszínen, akkor milyen megoldásokkal kerekedhetnek felül hőseink rajta. Ez az amúgy 8 órás játékot igazából kettő 4 órásra bontja, amitől amint letesszük, bennünk lesz az érzés, hogy kell még ez a dózis! Talán pont ezért is ilyen jó élmény a Dispatch rengeteg embernek, hiszen abszolút a csúcsponton marad abba, egy éhséget létrehozva a játékosban az ilyen tartalmak iránt.

Összességében az AdHoc bemutatkozó játéka 2025 legnagyobb meglepetése számomra, és egy bitang erős kezdet. Azonban az igazán nagy kérdés ezek után jön, hogy képesek-e megugrani a Telltale Gamesel felépített korlátokat. Mert lehet, hogy most helyből sikerült a korábbi stúdió csúcsát elérni, de ha nem sikerül ennél is tovább menni, akkor ez nagyon hamar egy visszaesés is lehet, és látva, hogy milyen minőségi a Dispatch, nagyon nem szeretném azt, hogy pár éven belül az AdHoc is csak saját magát ismételgetve próbáljon túlélni a végtelen játékiparág tengerében.