Starfield – teszt

A Starfield kétségkívül a Microsoft egyik legnagyobb megjelenése az elmúlt évekből, amelyen az a rutinos Bethesda dolgozott, akinek olyan címeket köszönhetünk, mint a Fallout vagy az Elder Scrolls széria. Mindig megsüvegelendő dolog, hogyha egy ilyen franchiseokat birtokló gigafejlesztő egy új IP megalapozásába fekteti az energiáját, még akkor is, hogyha a cél nem a spanyolviasz feltalálása. Rengeteg elvárás szegeződött a Starfield felé, de az már korábban is világossá vált, hogy a készítők igen nagy mértékben fognak majd visszanyúlni a korábbi munkáikhoz, és a Starfield alapjait a már jól ismert megoldások és szemléletek fogják megszilárdítani. Ami egyszerre lehet egy pozitívum illetve egy negatívum is. Bár nekem is van tapasztalatom a Bethesda korábbi munkáival, annyira sosem fogtak meg, hogy nagyon sok időt eltöltsek velük. A mai alanyunkat viszont kifejezetten vártam, hiszen elképesztően nagy potenciállal rendelkezik az alapkoncepció. Így pedig szinte elvárások nélkül, azonban hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magamat, és reménykedtem, hogy egy Outer Worlds szerű élménnyel leszek gazdagabb.

Azt pedig már az elején bátran állíthatom, hogy a Starfield abszolút egy jó élménnyel szolgál, amelyre nagyon könnyű rákapni, és nehéz letenni. Az érdekes kérdés pedig az, hogy miért működik ennyire a program, amikor részekre szedve sok helyen találhatunk kivetnivalót. Talán ez a megjelenés szemlélti a legjobban azt a szituációt, amikor valaminek kritikailag egyáltalán nem kellene kiemelkedő élményt nyújtania, viszont játékélményileg mégis simán képes bevonzani azt, aki nem csak atomjaira szeretné szedni, de nyitott arra is, hogy élvezze. Szerintem pedig ezt nagyon fontos szétválasztani, éppen emiatt a teszt elején le fogom írni minden apró problémámat a programmal kapcsolatban, hogy utána pedig egy sokkal pozitívabb hangvétellel érjen véget a teszt, ami jobban tükrözi azt a szájízt is, amivel fel szoktam állni előle.

A legfajsúlyosabb probléma talán nem ér senkit sem meglepetésként aki kicsit is jobban ismeri a Bethesda eddig kiadott játékait. Bár a Starfield nem játszhatatlan és nem a Cyberpunk szintű technikai rettenet, nekem viszonylag sok buggal és glitchel sikerült találkoznom. Persze simán lehet, hogy elég balszerencsés voltam, de állandó jelleggel kezdtek el karakterek vibrálni, vagy éppen lebegni, lehetetlen pozíciókban mozogni, vagy csak megállni egy szűk folyosó közepén, mint egy szilárd fal, hogy aztán ne tudjam kikerülni őket. Sajnos ez nem minden, hiszen többször azt hittem, hogy game-breaking hiba is előbukkant, de szerencsére ezek orvosolható problémáknak bizonyultak. Valamikor nem tudtam interakcióba lépni egy hajóval, hogy dokkolhassak rajta, pedig ez egy küldetés követelménye volt, máskor pedig a gyenge hitbox miatt nem tudtam kibányászni egy olyan ércet ami egy artifact begyűjtését gátolta. Ezekre néha viccesebb megoldásokat találtam, néha pedig frusztrálót, de legalább túljutottam rajtuk, és fagyással is összesen csak egyszer találkoztam, mindeközben pedig nagyon stabilnak bizonyul a szoftver az alt+tab kombóra is. A játék egy viszonylag erősebb vason, egy GeForce RTX 3060 Ti valamint egy Intel Core I7-13700 mellett stabilan fut high beállítások mellett 50 FPS körnéykén, droppolások nélkül. Ami nem a legerősebb optimalizáció, pláne annak fényében, hogy mennyi töltőképernyő van, de legalább stabil.

Fenrir beleszól:
Én nem a játék egészét, csak annak technikai oldalát értékelem pár sorban, miután egy alsó-középkategóriás (Ryzen 7/1660Ti) laptopon is tesztelhettem a játékot. A Bethesda és a technika híresen nincs túl jó viszonyban, persze bőven van rosszabb, de a Creation Engine tagadhatatlanul megöregedett és ideje lenne leváltani, viszont a Starfield esetén meglepően jó élményt sikerült összehozni, hála az FSR2-nek is persze (DLSS ugyebár jogi okok miatt (még?) nem került a játékba), ami elenyésző minőségromlás mellett tud biztosítani egy stabil 30FPS-t akár High beállítások mellett is városi kószálások során. Ugyanakkor nem szeretnék fals reményeket kelteni senkiben sem, a stabil 60FPS elérése lehetetlen, még a legalacsonyabb grafikai beállítások mellett is, ha ragaszkodunk az 1080p-s felbontáshoz, viszont az akciódúsabb események során is tartható zavaró tényezők nélkül a 30FPS, igaz inkább Medium beállításokat használva. Ami viszont nem is akkora baj, hisz a fejlesztők sajnos vagy sem, de nem foglalkoztak túl sokat a beállításokkal, így a legalacsonyabb és legmagasabb beállítás között sincs eget rengető különbség, a kicsit pixelesebb (vagy hiányzó) árnyékok és textúrák mellett.

A menürendszer viszont nem egy ennyire kellemes rendszer, sőt. Tudom, alapból egy szélsőséges vélemény azt mondani, hogy a Grand Theft Auto V-nek szörnyű volt a menüje, de őszintén nekem az esett a legkevésbé kézre… eddig. Valami borzasztó, hogy mennyire átláthatatlan és megszokhatatlan a GUI, és több tíz óra után is ugyan annyira használhatatlannak érződik, mint előtte. Ez pedig sajnos gyakran negatív érzést keltett bennem, hiszen akárhányszor meg kellett nyitnom a térképet, vagy esetleg barkácsolnom kellett volna a fejlesztéseket, akkor szembejött velem. Nehéz kikerülni és megszokni is, és teljesen elveszi a craftolás élményét… Nem mintha olyan nagyon sokszor szükséges lenne használni, hisz például a kedvenc fegyvereinkbe nem fogunk tudni lőszert létrehozni, így nagyon pimpelni sem éri meg azt a pisztolyt, amihez lehet, hogy soha többet nem találunk már lőszert.

Az utolsó nagyobb problémám a játékkal az az atmoszféra. Valahogy folyamatosan azt érzem, hogy valami hiányzik, de egyszerűen annyira kopár és kihalt érzése van a világnak legtöbbször, hogy néha taszít. A Neon például egy üdítő kivétel, ami újfent megidézi a már említett Cyberpunkot egy kicsit, de az a baj, hogy az űr maga nagyon belátható, és nincs nagy mélysége, a bolygók pedig egytől egyik sivárok. A No Man’s Skyrim egy találó leírás lehetne, de sajnos a NMS változatosságát és az űr nagyságát képtelen a program megjeleníteni. Az űrhajókban ülni a Squadrons szerű energiamenedzsment és a Kingdom Hearts hajóépítőjét megidéző megoldások ellenére is inkább csak egy átvezetőnek érződik kettő földi célpont között, egy kötelező folyosón való áthaladásnak, mintsem a játék egyik legélvezetesebb pontjának, űrcsaták ide, vagy oda.

Azonban a mélység amely hiányzik az űrből az abszolút megvan a karaktereknél és a történetnél. A Starfield legnagyobb húzóereje az emberekhez való kapcsolódás, és a rengeteg féle-fajta színes-szagos történet. A világ a kopárság és a sivárság ellenére paradox módon él és mozog, és majdnem minden négyzetcentiméterében van valami izgalmas mellékszál amibe elmélyedhetünk. Ugyan a How Long To Beat adatbázisa szerint csupán 18-20 óra alatt befejezhető lenne a program ez senkit ne riasszon el. A valóságban nagyon meglepődnék, ha sok ember ilyen hamar kijátszaná a játékot, hiszen tényleg másodpercenként kapjuk a mellékküldetéseket, és ezek messze túlmutatnak azon, hogy találj meg egy serpenyőt egy öreg hölgy házában. Organikusan alakulnak ki, küldetés közben ahogyan bejárjuk a terepet, és egyre több mindenkit ismerünk meg, úgy növekedik a lehetőségeink száma, és mint egy fejlődésben lévő fa, úgy lesz egyre szerte ágazóbb a történet amin végig megyünk.

Nagyon változatosak ezek a küldetések, hiszen megtapasztalhatjuk milyen az amikor egy kémikus a gyárszalag mellett dolgozik, vagy amikor űrcowboyoknak képzeljük magunkat és egy űrklinikán kell megtalálnunk egy szökevényt. Kellően változatosak, és más-más taktikát igényelnek, hiszen valahol a nyers erő, a brutális beszólások valamint az állandó megfélemlítés működik, míg máshol a folyamatos hantolás vagy éppen a lopakodás és az ügyeskedés lesz a legfőbb fegyverünk. Minden karakter mást és mást igényel, viszont ha kellően odafigyelünk rájuk, akkor kifejezetten nagy kidolgozottságnak lehetünk a szemtanúi. Emiatt pedig minden alkalom amikor valakit meg kell győznünk, az máshogy fog működni, nem egyetemes igazságok és guideok szerint, és L.A. Noire szerűen az ösztöneinkre kell hallgatni, illetve nagyon figyelni a jelekre amelyeket ezek a karakterek adnak nekünk. Biztos vagyok benne, hogy mindenki találni fog pár olyan figurát, akihez könnyen tud majd kötődni.

Persze, ilyen esetben az arcmimikák is nagyon fontosak, ami pedig egy abszolút grafikai kérdés. Itt nagyon vegyes véleményeket hallottam, és kétség kívül a Starfield tud nagyon szépen kinézni, ugyanakkor tud nagyon elmaradottnak is tűnni. Néha mintha egy másik generáció fia-borja lenne, néha pedig csak ámulunk a látványtervezésen. Nekem speciel nem volt sok bajom a megjelenéssel, és összességében tetszik amit látok, viszont a tipikus Bethesda-szerű belenézek a másik szemébe mint egy robot POV kameranézet nem a legmodernebb, pláne amikor egy egész utca áll meg bámészkodni köztünk, míg beszélünk. Viszont legalább ez a megjelenés rengeteg kreativitásnak ad teret, hiszen így akik kicsit kreatívabb vénákkal rendelkeznek, azok nagyon jól kínéző bázisokat, űrhajókat építhetnek, és abban is biztos vagyok, hogy sokan több időt fognak ezek dekorálásával eltölteni, mint effektíve a történettel. Én sajnos nem találtam meg még a motivációt, hogy kihasználjam ezeket a részletes építési lehetőségeket, de az tény, hogy a Starfield nem fogja fogni a kezed, azt kezdhetsz ebben az óriás világban, amit csak szeretnél!