Metroid Dread – Teszt

19 év telt el az utolsó fősodorbeli Metroid megjelenésétől. A 2002-ben kiadott Metroid Fusion Game Boy Advance-ra jelent meg, egyidőben az első spin-off résszel, ami Game Cube-ra érkezett. És bizony úgy tűnt Samus kalandja sose fog igazán lezárást kapni, miután a Prime kapta a nagyobb figyelmet és nagyon hamar trilógiává nőtte ki magát. Kisebb kitörővel következett a Metroid Other M, ami a mai napig megosztja a rajongókat, hogy aztán egyöntetűen mélypontra kerüljön minden a Federation Force 2016-os megjelenésével.

Szerencsére a rajongóknak nem kellett sokat várnia, hisz alig egy évvel később, 2017-ben a Castlevania újjáélesztésével híressé vált MercurySteam megkapta Samus 1991-es második kalandjának újjá értelmezését is a Samus Returns személyében. Az eredeti játék kora miatt természetesen szinte nulláról kellett a csapatnak felépítenie a világot, amihez az ósdi játékmenet sem passzolt már, így kerül bevezetésre a visszatámadás lehetősége, ami alapjaiban változtatta meg a játékmenetet és tette sokkal folyékonyabbá a harcot.
Minden hibája ellenére tehát a MercurySteam sikeresen bebizonyította, hogy a sorozat jövője jó kezekben van náluk, így nem meglepő, hogy a Nintendo a spanyol csapatot bízta meg a Dread név mögé bújó Metroid 5 elkészítésével.
Sikerült méltó lezárást összehozni Samus történetének? Mindenképp, viszont a játék messze nem hibátlan.

A játék rögtön egy gyors összefoglalóval nyit a 19 éve megjelent Metroid Fusion kapcsán, ahol emlékeztetnek minket miként épült be fejvadászunk DNS-be a Metroid sejt, miután egyetlen gyógyírként alkalmazták az X parazita okozta fertőzésre. Samus tehát ereje teljében, az univerzum ismét biztonságban... legalábbis amíg a Galaktikus Föderáció egy rejtélyes felvételt nem kap, amin egy X-et azonosítanak a ZDR bolygón. Ennek következtében 7 újgenerációs és szinte elpusztíthatatlan E.M.M.I. (Extraplanetary Multiform Mobile Identifier) egységet küldenek. A kapcsolat az egységekkel viszont megszakad, így kénytelenek Samust küldeni a ZDR bolygó titkainak felkutatására, a terv viszont már landoláskor elbukik, ugyanis egy Chozo harcos várja hősnőnket - ugyan annak a fajnak az egyik tagja, aki felnevelte őt és megajándékozta híres páncéljával - aki könnyűszerrel legyőzi és megfosztja minden képességétől.

Így kapjuk tehát készhez Samus irányítását, és alig pár lépést követően újabb hideg zuhany ér minket, hisz a korábban a bolygóra küldött E.M.M.I. egységeket valaki átprogramozta és immár ránk vadásznak, így a ZDR ismeretlen veszélyeit egy látszólag legyőzhetetlen fenyegetés is tetézi.
Ezen egységek a bejelentés óta fontos szerepet képeznek a Dread-ben, és kicsit olyan hatást keltenek mintha a RE2:Remake Mister X-ét helyezték volna át a Metroid univerzumban, viszont minden képességük ellenére sokkal kevésbé fenyegetőek, valóban egyetlen módszer létezik a legyőzésükre és annak megszerzéséig csak a menekülés létezik, nem az egyes területek egészében követnek minket, hanem kizárólag az úgynevezett "E.M.M.I. Zónák" határain belül, amik változó félépítésűek és méretűek. És még ezeken belül is elég, ha óvatosabban mozgunk, nem leszünk folyamatos terror alatt tartva. Számomra ez mindenképp pozitívum, hisz ezek a kisebb területek teljesen más hangulatúak a veszély miatt, miközben a felfedezés öröme is megmarad ezeken kívül.

A területek központi elhelyezkedése ugyanakkor igen gyakran fog minket arra kényszeríteni, hogy áthaladjunk rajta ha haladni akarunk a történettel, és amíg nem szerezzük meg a veszélyzóna központjában elhelyezett Omega Ágyút az óvatos áthaladás és rejtőzködés marad az egyetlen opció.
Mint említettem az E.M.M.I.-k a promóciós anyagok állításával ellentétben távolról sem lesznek az egyetlen ellenfeleink, gépek, rusnya lények és más veszedelem is vár kalandunk során, akiket viszont szinte egytől egyik nagyon élvezetes lesz levadászni hála a MercurySteam által tökéletesített irányításnak, bár mindenképp lesz olyan eleme (pl. a "dupla" ugrás) ami teljesen másképp működik a többi játéktól, maga az harc és mozgás nagyon élvezetes, a 3DS-en debütált visszatámadás sokkal folyékonyabb, a futás közbeni szabad célzás meg rengeteg új lehetőséget nyit meg. Mindezt tetézi az apró részleteiben is kidolgozott animáció a különféle mozdulatok során, de még az olyan apróságokban is mint amikor Samus kinyújtja a kezét, hogy benézzem egy szűk alagútba.

Az irányítás és a harc tehát pazar, hasonlóan jól sikerült a pályatervezés is, viszont itt számomra furca volt, hogy a stílus alapjait képező backtracking néha korlátozva volt a sztori által, hiába szereztünk meg egy új képességet, amivel új powerup-ok válnak elérhetővé a térkép egy korábbi szakaszában, egy szkriptelt robbanás vagy épp az előrejutáshoz szolgáló elem elzárja mögöttünk az utat. Nem arról van szó, hogy ezek a dolgok végleg elvesznének természetesen, csak épp a játék tempójában leszünk kénytelenek megszerezni őket. Ezt ellensúlyozza, hogy néhány helyszín direkt úgy van kialakítva, hogy a képességeink haladó összefűzése olyan tárgyak megszerzésére is alkalmassá tesz minket, amikhez amúgy csak később jutnánk hozzá, viszont számomra ez csak kis mértékben feledteti az eredeti gondot.

A játék másik kardinális pontja a bossharcok, amik eltérnek a hagyományos felépítéstől abban a tekintetben, hogy a játék második felében kisebb, de nem kevésbé nehéz harcokkal is találkozunk majd. Az E.M.M.I.-k ugyan saját szabályrendszer szerint működnek és amíg nem szerezzük meg minden egyes alkalommal az aktuális területet irányító egység ellen a fegyvert csak menekülni tudunk, de utána is óvatosan kell megtervezni hol mérkőzünk meg ellenük, ugyanis a páncélzatuk az Omega Ágyúval szemben sem teljesen védtelen. A "nagy" bossok hagyományosabb módon zajlanak, zárt arénákban amik rákényszerítenek minket arra, hogy minden mozdulatát kitanuljuk az ellenfelüknek, és csak utána érdemes támadásba lendülni. Ezeknek hála a játék igencsak nagy kihívást jelent, viszont kellő figyelemmel sose érződik igazságtalannak. Ha mégis elhaláloznánk a játék checkpoint rendszere többségben igen barát, hála annak, hogy a bossharc vagy E.M.M.I. területe elé rak vissza minket (menteni továbbra is csak kijelölt termekben tudunk majd).

Technikailag a Metroid Dread remekül viselkedik, bár itt ott feltűnnek alacsony felbontású textúrák vagy kevésbé kidolgozott karaktermodellek, összességében nagyon kellemes a szemnek és szerencsére a teljesítményél sincs gond gond, hisz végigjátszásom során folyamatosan tartotta a 60 képkockát másodpercenként (töltőképernyőket leszámítva), hordozható módban a megszokott 720p felbontásban míg docked módban 900p mellett. Az átvezetők mindegyike 30 fps-el fut, viszont a rendezésüknek hála nagyon jól megoldották az átmeneteket a tényleges játékmenetbe.

A hangokról tudok a legkevesebbet írni, az E.M.M.I. területeket leszámítva, amik tényleg kiemelkedően hangulatosak lettek az egységek fenyegető hangjaival és a környezeti hangokra alkalmazott effekttel, az "normál" felfedezés átlagos élményeket nyújt csak zenék és hangok terén. A szinkron szintén tisztességes munka.

Összességében tehát a Metroid Dread személyében újabb sikert könyvelhet el a MercurySteam, érezni a játék minden elemében, hogy szerelemprojekt. A felfedezés és a harc még sose volt ilyen élvezetes, a kb. 10 óra, ami a stáblista eléréséhez szükséges meg pont megfelelő annak érdekében, hogy ne váljon erőltetetté és unalmassá a 7 különböző terület felfedezése. A játékidő természetesen többszörösére növelhető, ha minden powerup-ot össze akarunk gyűjteni. Ami negatívumot fel tudok hozni a játékkal szemben az említett hangok mellett a játék fő elemeként reklámozott, de kicsit csalódáskeltő E.M.M.I egységek és szekvenciák, amik önmagukban élvezetesek, viszont érzésem szerint sokkal többet is kilehetett volna hozni belőle és a checkpoint rendszer miatt a kezdeti izgalom is hamar eltűnik, hisz nincs igazán tétje annak, ha elkapnak minket.
Ezek ellenére is a Metroid Dread méltó lezárása Samus 35 évvel ezelőtt indított történetének, és az év egyik legjobb alkotásának ígérkezik.