Metro Exodus - teszt

Bátran kijelenthetjük, hogy a Metro széria mindig is sajátosnak nevezhető környezettel volt megáldva. Moszkva sötét, radioaktív alagútjai, a nukleáris hulladéktól bűzlő, kietlen városrészmaradványok, és a rondábbnál rondább lények mind hozzájárulnak ehhez. Hogy miért ezzel kezdtem? Mert az Exodus szakít a hagyományokkal, a már-már fojtogatóan lineáris haladással, és bár néhány alkalommal el is veszíti a fókuszt, kiterjeszti a széria látómezejét: lakható föld után nézünk! A harcok, az arcok, a lopakodás, és a szorult helyzetek viszont ez alkalommal is visszaköszönnek, ezzel is ismerősebbé téve a szituációt. Szerepet kap az Aurora, melyre a retúrjegy nem opció, ám a legénység elszántabb, mint valaha!

Főszereplőnk legnagyobb meggyőződése, hogy igenis létezik emberi élet a metrón kívül. Mondhatni, ezen állításnak köszönhetően indul egy kissé bosszantóan hirtelen a játék, ám ugyaninnen forr ki a probléma, és ugyanitt derül fény egy nagyobb összeesküvésre is. A Metro Exodus egy igen merész irányba taszítja a sorozatot, mely talán az elején fellelhető, sandbox-feelinget keltő pusztaság láttán érződik a legjobban. A sztori fő szálának követése mellett felfedezhetjük a területet, ami önmagában nem rossz, viszont az egy négyzetméterre jutó mutánsok száma ehhez képest nagy. Mégis van egy előnye ezen nyílt területeknek: a mellékküldetések. Nem csupán megtöltik a térképet az elérni kívánt pontokkal, de a dialógusaikban is érdekes információkra lelhetünk, harc terén is fejlődhetünk, valamint újabb erőforrásokhoz juthatunk.

Jó pontként említhetem, hogy a Metro Exodus a korábbi részek erősségeire kíván építkezni. A – mondhatni – gondosan megtervezett szintek megteremtik a tökéleteshez igencsak közel álló egyensúlyt a szabad felfedezés és a célokra való összpontosítás között. Az előbb már említett mutánsokkal való küzdelem továbbra is biztosítja a feszültséget, a jumpscare-ek pedig tovább fokozzák az izgalmakat. Mégis úgy érzem, az igazi nyomást az emberek elleni küzdelem helyezi a játékosra, már csak a fegyverek hatalmas sebzése miatt is.

Külön piros pont, hogy az adott helyzethez való alkalmazkodás bármikor elérhető opció. A hátizsák segítségével automatikusan előhívható a testreszabás-rendszer, a lehetőségek széles skálája pedig hozzájárul a hátrányos helyzetből való kitöréshez. Akár egy szimpla revolvert is súlyos sebzésre képes távolsági lőfegyverré alakíthatunk a kellő eszközök használatával, melyeket nagyrészt az ellenséges erőktől szerezhetünk be. A boltok immáron nem elérhetők, a kereskedelem nem játszható opció, egyre inkább a túlélésre fekszenek a fejlesztők. A különféle hulladékokat felhasználhatjuk elsősegély dobozok készítéséhez, de gázmaszk szűrőket is kreálhatunk belőlük. A kihívást csak tovább erősíti a zseblámpa feltöltése, vagy az előbb említett szűrők cseréje.

A sztori annak ellenére, hogy kevésbé épít Artyom köré (aki egyébként csendes, monológok nélküli főszereplője marad a történetnek), képes személyesebb módon fellépni. Az emberiség helyzete, valamint ez eköré épített pszichológiai csavarok, a hozzánk közel álló személyek szükséges áldozatai egy megalapozottabb cselekményt eredményeznek. Majdnem teljesen magunk mögött tudhatjuk a természetfelettiséget a Dark Ones társulat elhagyásával. A különféle területekre való belépéskor szembesülhetünk vele, hogy ezúttal sokkal inkább magára a posztapokaliptikára támaszkodnak a fejlesztők. Egyes vezetők kultuszokat hoztak létre a körülöttük élők agymosásával, de vannak, akik rendezett, tudatosan felépített hierarchiát állítottak fel rabszolgatartással, és a mások kihasználásával.

Akármennyire is változatosak ezen területi megkülönböztetések, a sztori legmagasabbra rúgó pontja az Aurora fedélzete. Itt nemcsak járkálunk fel-le, hangoljuk a rádiót, vagy zenét hallgatunk… e helyen rengeteg személyiséget tárhatunk fel. Anna az öledben fekve álmodozgat, milyen életet szeretne veled, Miller, a mindig legjobbat akaró apafigura, Damir, és az ő etnikai hovatartozása, hazája iránti elkötelezettsége, vagy épp Stepan, aki kitölti a levegőt pusztán egy akusztikus gitárral. Csak néhány említés a felhozatalból. Eszméletlen mennyiségű párbeszédet helyeztek a vonatra. A többi utassal való beszélgetés nemcsak unaloműzés, vagy tanulás… van benne valami komolyság, valami báj. Szinte életre kelnek az itt elhangzó történetek. Természetesen van néhány nem épp odaillő kontextus, de a kölcsönhatás továbbra is fennáll, és az elbeszélések módja épp oly sokat árul el a mesélőkről, mint saját kis históriáik.

A kötődések, kapcsolatok azonban változhatnak! Az erkölcsi rendszer visszatér finoman megítélve cselekedeteinket. Nem minden esetben kötelez halál nélküli megoldásra. Lövöldözhetsz kannibálok fejére, bosszút állhatsz a rabszolgatartókon, amíg ártatlan személyeket nem bántalmazol, tiszta vagy. Ha nyitva tartjuk szemünket, igen érdekes, váratlan események közepébe is csöppenthetünk, melyek szintén cselekvési módunktól függően fizetnek.

Első pillantásra lehet hiányolni a korábbi epizódok rejtélyességét, de a Metro Exodus széles, szabad, ám veszélyes világa egy olyan történetet tár elénk, mely arra vezet rá, mit vagyunk képesek megtenni szeretteink védelméért. Bár a játék a sandbox elemekkel nem a legerősebb oldalát mutatja, képes hatékony fegyverként használni a terror érzetét, a sérülékenységet, valamint a harcok és a lopakodás kombinációját. Technikai szempontból nem hibátlan (legalábbis ami a PC-s portot illeti), de ettől eltekintve figyelemre méltó projektről beszélhetünk, melyre érdemes rászánni néhány órát.