Firewatch - teszt

Néhanapján az ember arról ábrándozik, hogy elszökik a világ elől. Valahova messzire, talán a természetbe, ahol a gondjai nem érhetik utol, ahol egyedül lehet. Vágyik arra, hogy végre csak magára kelljen figyelnie, és bízik benne, hogy ez a belső idő utána megtérül, mikor vissza kell térnie "a valóságba". Érdekes dolog, hogy sokszor fiktív világokba menekülünk, például videójátékokba, amelyek kiszakítanak a saját közegünkből, és amelyekben kicsit mi is mások lehetünk. Ritkán, de előfordulhat, hogy olyan játék kerül a kezeink közé, aminek a főhőse ugyanúgy elvágyódik, mint mi. Vajon mi történik akkor? Ezt a kérdést boncolgatja a Firewatch.

Indie játékot (sőt, tulajdonképpen bármilyen címet) ritkán éltetnek olyan magasztos jelzőkkel, mint amilyeneket a Firewatchról olvasni manapság. Mégis alapvetően szkeptikusan állnak a témához azok, akik nem játszottak vele: egyszerűen nehéz elhinni, hogy egy játék, amiről azt hallani, hogy 3-4 óra alatt végigjátszható, ilyen tökéletes lenne. Mert ha valóban 3 óra alatt lezajlik a történet, akkor annak valamit nagyon kell tudnia, hogy ne hagyjon hiányérzetet maga után – nem beszélve arról, hogy teljes áron kínálják az élményt, és 6000 forintnak megfelelő összeget nem olyan könnyen csenget ki az ember egy rövidke virtuális túráért. A fejlesztő Campo Santo ráadásul egy új csapat, ezelőtt nem adtak ki játékot, így a nevük nem garancia semmire. Mindent a Firewatchra tettek fel – és talán ezért lett olyan pokolian jó a játék, mert néhány ember két éven keresztül mindent félretett, hogy 3-4 órát megtöltsenek annyi és olyan minőségű tartalommal, amiért megérte dolgozni. Saját bevallásuk szerint nem tudták, hogy ez másoknak fog-e tetszeni, de el akartak mesélni egy lebilincselő történetet – és, mint kiderült, igen, a világnak nagyon is tetszik az ő sztorijuk.

Henry és Julia kapcsolata nagyon aranyosan kezdődött. A fiú egy bárban látta meg a lányt, a maga esetlen módján bókolt neki, majd hamar megtalálták a közös hangot. Összeházasodtak, lett egy kutyájuk, és boldogan éltek – mígnem kiderült, hogy Julia (néhol pedig Julie) Alzheimer-kóros. Henry egy ideig próbálta ápolni, de aztán nem tudott megbirkózni a feladattal, és Julia-t a szülei visszavitték régi otthonába, Melbourne-be. Henry ekkor már évek óta bizonytalan és depressziós volt, és nem tudta, kitartson-e felesége mellett, és hogy egyáltalán van-e értelme az egész kapcsolatuknak. Ő nem ment Ausztráliába - a költözés után tudta, hogy szüksége van a saját idejére, a befelé fordulásra, hogy gondolkodjon kicsit, hogy egyedül legyen. A wyomingi erdő egyik őrtornyába éppen „erdészt” kerestek, és Henry jelentkezett. Így lett belőle a Firewatch főhőse, akit végig csak belső nézetből látunk, de különböző mementókon, főként rajzokon és képeken kívülről is viszontláthatunk néhányszor.

A játékos Henry wyomingi napjait követi nyomon. Szomorú, kendőzetlen őszinteséggel nyílnak meg előttünk az egyébként zárkózottnak tűnő férfi érzései, amit a belső nézeten kívül talán a hibátlan atmoszférának és a tökéletesnél is tökéletesebb szinkronnak tudhatunk be. A monológok és dialógok annyira emberiek és jól megírtak, hogy egy pillanat alatt valóban Henry bőrében találjuk magunkat, aki egyszerre vágyakozik az egyedüllétre és a társaságra is. Már az első napon megismerjük Delilah-t, akivel rádiótelefonos összeköttetésben állunk a teljes játékidő alatt, és bár „élőben” sosem találkozunk vele, főhősünkön és a rádióján keresztül mi is megismerjük és megkedveljük – olyannyira, hogy azon kapjuk magunkat, hogy mi is izgatottan várjuk, hogy megszólítson minket, vagy hogy ahogy barangolunk az erdőben, megoszthassuk vele, amit csak találunk. Mindenre van valami jó válasza, humoros odabökése, ráadásul ő az egyetlen, akivel Henry érintkezik. Egészen addig, amíg az idilli elvonulás át nem fordul egy rémálomba.

Valaki elvágja a kommunikációs vonalat. Emberek eltűnéséről hallani. Úgy érezzük, valaki követ. Delilah és Henry is egyre nyugtalanabb. Furcsa feljegyzéseket találunk. Valaki van itt még, akinek nem kellene. Furcsa, hogy mennyi érzelem és hangulatváltozás is fér bele 3 órába. Henry teljes nyarát végigkövetjük, anélkül, hogy az unalmas lenne. Akik attól féltek, hogy ez egy walking simulator lesz és valóban csak mászkálnunk kell az erdőben, megnyugodhatnak: bár valóban mindenhova sétálni kell, és elég nagy a térkép, a történet megoldja helyettünk a felesleges mászkálás nagy részét. Néha kihagyunk napokat, és a helyszínek között is ugrálunk, így csak néhány fontosabb pont között kell korzóznunk. Az erdő változik, mint ahogy Henry és Delilah is, és a történet hamar olyan fordulatot vesz, amire addig nem számítottunk, nem beszélve a játék végéről. Talán a finálé az egyetlen pont, ahol bele lehet kötni a Firewatchba: bár egyáltalán nem rossz a vége, mégis hagy bennünk némi űrt. De lehet, hogy jól is van így, mivel gyakorlatilag eggyé válunk Henry-vel, akinek bizony nem sikerül teljesen feldolgoznia a múltat, és belső utazása sem pont olyan lett, mint ahogyan azt elképzelte, azaz: marad benne valami űr.

A Firewatch minden pénzt és időt megér. Olyan, mint az ember kedvenc könyve vagy filmje, amit időről időre újra elolvas vagy megnéz. Páratlan szinkronjával, hangulatával és szövegeivel, nem beszélve a kellemes zenéről és az egész játék egyediségéről, kevés olyan alkotást tudnék mondani, ami 3-4 óra alatt ennyit adna az embernek. Ha valamivel érdemes játszani mostanság, az ez. És csupán egy estét kell rászánni – meghálálja.

(A cikkben Nancy saját készítésű screenshotjait használtuk.)