Assassin's Creed: Odyssey - teszt

A tavaly megjelent Assassin’s Creed Origins-t a széria egyfajta újraindításaként is felfoghatjuk, mely egy – mondhatni – egészen új irányból közelítette meg a játékot. A jócskán kiterjedt világ élénkebb, és nyitottabb, mint valaha, a dinamikai munkálatok pedig új köntösbe bújtatnak mindent. Az idei folytatásban a Ubisoft Quebec ugyanerre az alappillérre építette fel az Odysseyt, ezzel még nagyobb bizalmat kölcsönözve a sorozat új irányának.

Helyszínünk az ókori Görögország, az időpont pedig több évszázaddal előzi meg az egyiptomi sztorit, és a peloponnészoszi háború vonalát veszi alapul. Alexios vagy Kassandra (testvérek) szerepébe bújva, spártai zsoldosként követjük a történetet, melyet a széria hagyományaihoz híven a távoli múlttól egészen napjainkig kiterjedő, átfogó ábrázolással kapunk kézhez. Az akkori politikai cselszövések, háborús konfliktusok felderítése mellett az első civilizáció titkait feltárni kívánó Layla Hassan szála sem merül feledésbe.

Akár a szárazföldön, akár a tengeren töltjük napjainkat, rengetegszer megállni kényszerülünk a környezetet csodálva. Mintha az egész egyetlen hatalmas aktív, dinamikus ökoszisztéma volna, néhol a vadon élő állatok, illetve civilek nem túl izgalmas, ámde szabad mindennapjaiba engedve belátást, jobban belemerülve pedig a szomorú valóságot, a rabszolgaságot, valamint Spárta, és a bürokratikus Athén közti vívódást tárja elénk. 

Bejárható területünk több, mint kétszer akkora, mint az Origins Egyiptoma, és ha ez önmagában nem volna elég, minden helyszín véletlenszerű jutalmakat rejt. Érdemes azt is megjegyezni, hogy hiába a hatalmas szféra, döntéseinknek tartós hatása lesz, bárhová is tévedünk. Felmerülhet a kérdés, hogy nem válik-e unalmassá egy idő után a felfedezősdi, de örömmel jelenthetem ki: NEM! Az Odyssey képes állandó ütemben táplálni a növekedést, így ha egy-egy régió felforgatásában szintünk meg kívánna akadályozni, elég félbehagynunk a fő szálat, és a raklapnyi mellékküldetésre fókuszálnunk, melyek szintén jelentős értékkel bírnak.

Ha már szóba kerültek a döntések… Hősünk útját, valamint magát a narratívát is képesek vagyunk befolyásolni. Bár olykor csak néhány aprócska eltérés lép fel az adott misszió befejezésében, vannak válaszutak, melyek drasztikus fordulatokat szőnek a cselekménybe. A fő szál összesen 9 (igen, kilenc) lehetséges végkimenetelével a játékot még nagyobb mértékben sajátunknak érezhetjük.

A játék szeszélyes jellege ellenére a viccek és poénok is kiveszik részüket a szerepből, sőt, gyakran megszakítanak egy-egy súlyosabb szituációt. Bár Kassandra és Alexios ugyanazon történetet ugyanazon ütemben követik, személyiségük különbözik, ez pedig nézeteikben is megnyilvánul adott körülmények között.

A románc ezen epizódban is felüti a fejét, és bár néhány esetben szórakoztató, üdítő látványt nyújtanak, többnyire inkább a bizarr szóval tudnám jellemezni. E jelenetek szinte mindig egy párbeszédben elejtett megjegyzéssel kezdődnek, majd ugrásszerűen térítik vissza a játékost a szerepbe. Legyen szó romantikázásról, vagy épp szívszorító eseményekről, hasznot nem húzunk belőle. Összességében olcsók, ráadásul néhány igen érdekes diskurzust is beszennyeznek, így mindenképp a negatívumok körébe sorolnám őket.

Tovább folytatva a gondolatmenetet… amint sikerül kibontakoznunk, és egyre jobban haladunk a fő történetszálon, új mechanikák, illetve lehetőségek tárulnak elénk, melyek további felfedezésekre ösztönöznek. Hogy mindenki értse, miről beszélek: mikor a Görögországot fenyegető összeesküvés kitudódik, a főmenü egy opciójaként nyomon követhetjük egyes játékosokat egy hatalmas hálózaton keresztül, átnézhetjük kapcsolataikat néhány célponttal, így kapva segítséget. Ez érinti a világ különféle pontjain a mitológiából már néhányak számára ismert lények felbukkanását is, kiknek leküzdéséhez nem mindig a nyers erő a kulcs.

Az Odysseyben a világ sokkal reaktívabbnak mutatja magát a korábbi Assassin’s Creed epizódokhoz képest. Érezteti, hogy tevékenységünk tartós hatással lesz a sztorira, bárhová is megyünk. A túl sok bajkeverés könnyen nyakunkra hozhatja a vérdíj után kajtató rivális zsoldosokat. Bár kevésbé kifinomult módon, de a Shadow of War Nemesis rendszeréhez hasonlóan itt is végtelen számú ellenfelet sorakoztat fel a játék, mindegyiket a maga háttérsztorijával, erősségeivel, potenciális zsákmányaival. Sokszor történelmi pillanatokban is felbukkannak eme neves karakterek, nem túl kellemes találkozásokhoz vezetve. Ha ebből elegünk van, lapíthatunk hosszabb ideig, vadészhatunk más, vérdíjjal „áldott” figura után, vagy kifizethetjük saját bírságunkat a főmenüben.

A játék egy másik okos funkciója az ún. felfedező mód, melynek keretein belül saját megfigyelési, illetve következtetés-levonási képességünket felhasználva érhetjük el célunkat az ikonok, és más útmutatók támogatása nélkül. A megbízókkal, valamint néhány NPC-vel való diskurzus a környékről szóló részleteket is feltárja, midig egy lépéssel előbbre juttatva bennünket.

A küzdelmek során az Odyssey az Origins tendenciáját követve épül fel. Nagyobb hangsúlyt fektettek a karakter személyre szabására, így egy pillanat alatt szakíthatunk a lopakodó üzemmóddal, és áttérhetünk a masszív közelharcra. Lehetőséget kapunk speciális mozdulatokkal, illetve felszerelésekkel való kísérletezésre is, mely utóbbit egyedi perkekkel fűszerezhetjük. A harcok dinamikusak, azonban könnyen az RPG-mechanikába ütközhetünk, ennél fogva nem vagyunk képesek bárkit megölni egy csapással, szintünknek köszönhetően.

A tengerészet ezúttal még nagyobb szerephez jutott. Erőforrásainkat halmozva, legénységet toborozva, valamint az Adrestiát fejlesztve még merésezbb kihívásokkal nézhetünk szembe. A Black Flaghez és a Roguehoz hasonlóan itt is izgalmakkal teli, vizuális téren káprázatos élményeket élhetünk át, akár a rivális hajókról, akár az óceán mélyén fellelhető romokról legyen szó.

A rengeteg újítás egy része bár törekszik e hatalmas világba való beilleszkedésre, mégis elvesznek a rendszerben. A Spárta és Athén közt zajló folyamatos háború  során beavatkozhatunk egy-egy konfliktusba, és megszüntethetjük a frakciók hatását az adott régióra. Az ilyen conquest csatákban választunk egy oldalt, majd megbénítjuk a sereget a vezetők likvidálásával, valamint az erőforrások megragadásával. Bár ez biztos, masszív módja a tartalékok begyűjtésének, a megvalósítás miatt itt is félig sültnek érződnek a dolgok. Bizonyos esetekben a narratíva nem veszi komolyan a conquestet, különösen ha a fő történetszál egy bizonyos frakciót segít, annak ellenére, hogy a régióban elvesztik fennhatóságukat.

Nagyobb távlatokban nézve az Odysseyt sokszor észrevehető a lassú tempó. A feltérképezés, az utazások hurokja mintha egy kötelező házimunka volna. Vannak szembetűnő hibái, köztük az előrehaladást megakadályozók is, a progresszió pedig ezáltal kimerítő lehet, ami rengeteg izgalmas pillanatot tehet laposabbá. A játék igyekszik tényleges háborús játékmenetet tárni elénk a fő narratíva összefüggésében, ám ez néhol sajnos csalódásba torkollik.

Mindennek ellenére a törekvés figyelemre méltó, a korszakra vonatkozó részletek kidolgozottsága csodálatos, sokoldalú, ahol a főszereplő kiveheti saját részét a narratívából. A több, mint 50 órás kampány bár időnként fárasztó lehet, az Odyssey hatalmas lépéseket tesz eme dinamikus, folyamatosan változó világban, ahová öröm kimerészkedni, illetve otthagyni jelünket.