Against the Moon – teszt

Az Against the Moon egy két részből álló egész hatását kelti… Na, nem két epizódról van itt szó, sokkal inkább mintha a roguelite mechanika és a diegetikus világ, illetve a benne élő karakterek külön aspektusai lennének a projektnek. alig lépnek kölcsönhatásba, olykor mégis egy kerek egészet alkotnak. Az elbeszélés és a játékmenet is szilárd, működőképes dinamikával bír, melyet rengeteg apró kérdés nehezít meg.

A játék narratívája kissé súlyosra sikerült, már a bevezetőt is telepakolták az univerzumban fellelhető tulajdonnevekkel, e titokzatos hangzású fogalmak pedig nem csak a fejlettség hatását keltik, de a játékost is megragadják. Az alapvető mechanika kirajzolódása után már könnyebb megérteni a karaktereket, és bár a forgatókönyv rengeteg közhelyes párbeszédet tartalmaz, egyfajta kíváncsiságot idéz elő az emberben, ez pedig egy magával ragadó narratív ütemet eredményez.

Bár korántsem játékölő hiba, a cím, melynek történetét szinte teljes egészében szöveg útján közvetítik, unalmas. Ráadásul amikor épp képesnek kellene lenned e világ dolgaiba süllyedni, egy silány nyelvtani hiba kizökkent a ritmusból.

Játékmenet terén azonban szilárd infrastruktúrával bír az Against the Moon. Szórakoztató, funkcionális, és tele van érdekes taktikai fejtörőkkel. Ez leginkább a sztori-forgatókönyvekben nyilvánul meg, ahol az ellenségek előre meghatározottak, és minden jó iramban halad előre. Ez azonban nem igaz a Luma Run-ra, ahol minden erősen randomizált, és bár hasonló struktúrát követ, változatosabb tapasztalatokat eredményez. Itt nagyobb a kockázatvállalás, ezzel együtt pedig a haszon is, ám mivel a halál a csata végét jelenti, sokkal nagyobb hangsúly van a mérkőzéseken.

Ebből csak azt akartam kihozni, hogy a játék küzd a randomizációval… Már-már nehéz elhinni, hogy a rengeteg ingerlő ismétlődés, vagy épp a vad ingadozás pusztán a véletlen műve. Mintha nem lenne meg a haladás egyértelmű érzete, holott a legtöbb roguelite egyik legjelentősebb aspektusa a progresszió.