A Juggler's Tale – teszt

Van olyan köztetek, aki még sosem járt cirkuszban, vagy aki gyerekként ne szerette volna e látványos előadásokat? Na, persze akkoriban még senki sem mesélt a ketrecbe zárt állatokról és hasonlókról, de ebbe most ne is menjünk bele… Akárhogy is, az ott dolgozók élete sem csak játék és mese, ezt egyrészt egy ismerősömtől is hallottam, másrészt a Kaleidoscube műhelyéből származó A Juggler’s Tale is bizonyos értelemben ezt dolgozza fel. Egész pontosan az ezzel járó csapások leküzdésére fókuszál, Abbyvel a középpontban.

Ő is egy előadóművész, aki egész életét egy bábvilágban élte le, zsinórokon lógva, a körülötte lévő világ minden élőlényéhez hasonlóan. Ez minden, amihez értett, amit csinálhatott, nap mint nap tömegek előtt lépett fel széles, műanyag mosollyal az arcán, mielőtt éjszakára visszament volna nyirkos, hideg, sötét ketrecébe. Egy meglehetősen borúsan induló mese, de mint említettem, a dolgok leküzdése kerül reflektorfénybe, így hát eljön a nap, mikor főhősünknek elege lesz, kitör a korlátok közül, és elszökik. Persze ez nem egy egyszerű séta, ez egy kaland kezdete.

E világ minden karaktere marionett bábú, a mesélő szerepét pedig egy Jack nevű figura tölti be. De nem csak mesél, végigkísér bennünket az úton, és felsegít, ha esetleg elbotlanánk. Végig rímekben beszél, rendkívül megnyugtató hallgatni, egyszerűen csodálatos, magával ragadó. Külön megemlíteném a szüneteltetést is, mely menüben nem csak a soundtrack szól halkan, de Jack is dudorászik.

Ami a mechanikát illeti, a dolgok nem bonyolultak, alig néhány gombot kell használnunk a kontrolleren, azonban ez senkit ne tévesszen meg, az időzítésen rengeteg minden múlik. Nem csak el kell menekülnünk a cirkuszból, de azt is el kell kerülnünk, hogy a porondmester által utánunk küldött zsoldosok elkapjanak. Folyamatos a nyomás, az akadályok szinte mindegyike egy-egy kis puzzle, egy kis rejtvény. Ezek megfejtésében a piros szín lesz segítségünkre, a kirakós szinte minden elemét ezzel emelték ki.

Egyik legnagyobb erőssége a játéknak kétségtelenül a látványvilág. Tetszik, hogy stimulálja a PS5 dinamikus és művészi megjelenítését. Az egész látkép egy művészet, a színek váltakozása is csodálatos, és a napszakok közti árnyalatok finom váltakozása… lenyűgöző!

A rengeteg pozitívum mögött azonban sajnos némi negatívum is elbújt… A játék nyugodt, festői képét néha talán pusztán nézni jobb, mint játszani vele. De tényleg! Volt, amikor csak néztem a játékmenetet, és a mondanivalója ugyanúgy megragadt bennem, az utalások semmit sem veszítenek erejükből akkor sem, ha nem mi magunk irányítunk.

Egy másik szomorú tény, hogy a sztori rendkívül rövid. Nem egészen két óra leforgása alatt a végére értem a játéknak, így nehéz is úgy beszélnem bármiről is, hogy nem spoilerezzek el semmit. Megdöbbentő azonban, hogy ennyi időbe mekkora ütést sikerült becsomagolni: tisztességes, megragadó történet, karakterfejlődés, stb. Kicsit ahhoz tudom hasonlítani az érzést, ami most kavarog bennem, mint amikor rendkívül hosszú ideig egy sorozatot nézek: abban a világban szeretnék maradni, minden hangulatom ehhez kapcsolódik, és egy jó ideig nem is szeretnék másik sorozatnak nekiállni. Imádtam volna, ha hosszabb az egész, de azt is kiemelném, hogy minden, amit nyújtott, remekül volt kivitelezve. Lehet, hogy Abby arctalan és hangtalan, de biztosíthatok róla mindenkit, hogy minden lépésénél szurkolni fog neki, aki belevág a játékba!