Resident Evil 7: Biohazard - teszt

2017 tavasza egész biztosan nem merül feledésbe, hiszen ennyi felső kategóriás megjelenés pár hónapon belül már rég nem volt esedékes. A For Honor, a Sniper Elite 4, a Halo Wars 2, a Ghost Recon Wildlands és a Mass Effect: Andromeda mind-mind szerepelnek az amúgy sokkal bővebb első negyedévi debütlistán. A sort azonban a Capcom játéka indította el január 24-én: kigurult a stúdióból a Resident Evil 7: Biohazard.

E

than Winters mélyre merészkedik Louisiana mocsaras, elszigetelt területeire, hogy megtalálja elveszett feleségét, Miát. A lenyugvó nap sugarai narancsszínűre festik az egész tájat, mely bár nem ijesztő, mégis baljóslatú. A félelem viszont hamar átveszi a főszerepet… Az első személyű nézet első hallásra furcsa lehet, de biztosíthatok mindenkit, egyszerűen briliánsra sikerült! Az új perspektíva egyfajta merész újjászületést eredményez a sorozatban, mint mikor a negyedik számozott epizód nagy erőkkel kezdte terelni a szériát a túlélő horrortól valami egészen más felé.

Az első játékóra, tehát az item-menedzsment és a fegyverek bemutatása előtti szakasz a Capcom egyetlen korábbi munkájához sem hasonlítható. Az optimális tempójú, remekül megírt bevezetés az omladozó, öreg házban… A rémület, a bizonytalanság, hogy vajon abból a sarokból is leselkedik-e ránk veszély és a képtelenség, hogy megvédjük magunkat, olyan erős feszültséget és nyugtalanságot eredményez, hogy szinte késztetést érzünk játék közben levenni szemünket a monitorról és magunk mögé tekinteni. Pozitívum viszont, hogy emellett a humorérzék sem maradt ki a buliból.

A 9 mm-es pisztoly felbukkanásával és a leltár telítődésével egyre jobban kezdi magát otthon érezni az ember, azonban ez nem azt jelenti, hogy a játékbéli izgalmaknak itt lőttek. A lőszer nem csak egy állandó luxusnak számító tétel, de vannak olyan ellenségek is, melyeket nem lehet likvidálni. Ekkor kényszerülünk rá a lopakodás egy új szintre való emelésére, mely ismét valamelyest visszahozza a nyomasztó hangulatot. Természetesen ez esetben is létezik a csörtető megoldás, ám tessék vigyázni, a kezdeti fellángolás hamar kialudhat; ráadásul az ellenbe pumpált ólommennyiség pedig sokszor nem arányos a sebzéssel, így ez nem túl jó üzlet. A játékban többféle fegyver lelhető fel, mint azt én először gondoltam, bár a szupererőt sosem éreztem bennük, és inkább szokatlan érzés volt a kézben tartani őket, mintsem megnyugtató, így csak rátesz az aggodalmat keltő lelkiállapotra egy lapáttal a jelenlétük.

A játékmenet végig egy hullámvölgyre hasonlít, ugyanis sosem tudhatjuk, mit rejt a következő ajtó. Az elején rettentő módon elkap a kiszolgáltatottság érzése, aztán megtaláljuk a lőszert és megállíthatatlannak tituláljuk magunkat. Betoppanva egy kis szobába ismét nem kívánatos személlyé válunk, elherdáljuk az összes skulót és újra tehetetlenek vagyunk.

Vannak bizonyos szakaszok, főleg a vége felé érve, mikor rengeteg kis töltényesdobozt találunk, így vígan lövünk le bármit, ami keresztezi utunkat. Ezen felvonások szinte ajándékként is felfoghatók a több órányi gondos takarékoskodás után, hiába van bennünk a tudat, hogy bármikor kihúzhatják alólunk a szőnyeget…

A korai órákban szinte végig a Baker család „takaros” kis otthona körül ólálkodunk. Kicsit messzebb fekszik a Spencer kúriától és megdöbbentő részletességgel ki van dolgozva a bűzlő, rothadt környezet. A poros levegő, a rég lejárt élelmiszerek, a ház nyikorgása és a szél süvítése mind-mind tesz arról, hogy ne érezzük itt jól magunkat. A realizmus, a látvány és a hanghatások terén szinte kézzel fogható. Az ellenséget – még ha nem is látjuk – lépteinek nesze alapját könnyedén lokalizálhatjuk, így felmérve helyzetünket, persze ezt a dübörgő, nyikorgó alaphangok nehezítik. Ezen kívül természetesen több helyszínt is be kell járnunk, melyek egyikén sem kell sok időt eltölteni, így nem válik monotonná a dolog. Ne, nem mintha lenne ezek közül akár csak egy is, ahol elidőznék pluszban… Összességében a játék ca. 12 órát vesz igénybe, ha viszonylag céltudatosan haladunk, de ha félősebbek, lassabbak vagyunk, ez jóval több is lehet.

Hatalmas pozitívumként emelném ki a visszatekintéseket, mikor is egy VHS kazettát találva, azt becsúsztatva a lejátszóba egy, a múltban történt eseményt élhetünk át újra. ennek egyik variációja, mikor egy kisebb stáb tagjaként paranormális filmet forgatunk a Baker-házikóban. Ezek a fejezetek önállóan is kitesznek egy sztorit, de ráadásként Ethan-t is segítik útján. Egyrészt a rejtvények megfejtésében jöhetnek kapóra a felvételek, másrészt a fő száltól való elrugaszkodás is ránk fér néhány megpróbáltató jelenet után. Ennek ellenére a kampány egy kicsit sem veszít lendületéből. Az alaptörténet is rettentően jól meg lett írva és végig képes fenntartani a feszült, nyomasztó légkört. Az emlékezetes pillanatok sűrűbben is felüthetnék a fejüket, de mivel a minőség és nem a mennyiség a lényeg, a hiány szinte érzékelhetetlen.

A szereplőgárdáról sokat nem lehet mondani, hiszen nem mondható túl népesnek. Az apa, Jack egy szemtől szembeni terrort nyújt a történetben kivett része egészére nézve. Anyuka már bonyolultabb ügy, mivel csendes, megfontolt megközelítésre kényszerít, bár vitathatatlanul a játék legjobb bossfightját nyújtja. Az egyensúlyt Lucas sem borítja fel, ugyanis sokszor igencsak szembetűnő, egyértelmű csapdáival változatos úton hív maga felé. A harc velük elég izgalmas, a klasszikus küzdelmeket megszórja egy hátborzongató, bonyolult környezettel, ezzel lehetővé téve, hogy újra és újra meglepetés érjen bennünket. Az eleinte igencsak akcióorientált összetűzések a játék megértésével arányosan egyre inkább átmegy megfontoltba. Szerencsénkre halál esetén a közelben respawnolunk minden használati tárgyunkkal és töltényünkkel együtt.

Említettem már az első személyű nézetet, mellyel megmutatja, hogy igenis a modern horror játékok első sorába szól a jegyünk. Akkor pozitívumként tekintettünk rá, viszont egyaránt sorolható a negatívumok közé is. Tény, hogy remekül kivitelezték ahhoz képest, hogy újítás a szériában, de még sem olyan forradalmi, mint első pillantásra tűnik. A harcokat például néhol rettenetesen megnehezíti, bár itt közre játszik, hogy a Resident Evil mindig is híres volt meglepetéseiről. Mikor a lassan cammogó, billegő ellenfelünket gondosan becéloztuk, szinte biztosra vehetjük, hogy valami meglep hátulról és bekavar az egész szituációba.

Ha már itt tartunk, az egyszerű ellenségeket sem feltétlenül a jó pontok halmazába csoportosítanám. Kis helyen rettentően idegesítők tudnak lenni, azonban ha messziről észrevesszük őket, se nem túl gyorsak, se nem túl okosak, így különösebb megpróbáltatásoknak nem tesznek ki. Ha nem akarjuk, hogy elkapjanak, de töltény nincs nálunk, egyszerűen elfutunk a másik irányba. esetemben ekkor is éreztem a fenyegetést, bár hozzátenném, hogy az elején elérhető legnehezebb fokozaton játszottam. (Az első végigjátszás után megnyílik egy még brutálisabb szint.)

Az esetek nagy részében a Resident Evil 7 egy rettenetesen jó újraértékelése a sorozatnak, azonban a nagy szokások nehezen kopnak, így van pár „pillanat” (például a bossfightok), ahol felugrik a nosztalgiafaktor mutatója. Bármennyire is próbálja elhatároltatni magát az eddigiektől, finom utalások itt-ott azért felbukkannak, példaként említve Alyssa Ashcroft újságcikkjeit. A rettentően erős, különálló sztori miatt azonban mégis másként tekintünk a hetedik epizódra. Mia keresése még az irányváltásokkor is tagbaszakadtan a képünkbe mászik, ezzel a cél felé irányítva bennünket.

Furán hangzik, de a sok mocsok, és undormány egy olyan maradandó és különös örökséget kölcsönöz a játéknak, mely jócskán feladja a leckét a többi fejlesztőcsapatnak. Az erőteljes sztori, a remek látványvilág, az animációk és hanghatások többek között mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a Resident Evil 7 az utóbbi évek legjobb epizódja legyen. A kampány végére teljesen kikészültem és ezt ne tessék negatívumként értelmezni! Ezután ismét üresnek érzem majd az estéimet, bármit is csinálok, de vigasztal a tudat, hogy túléltem egy megrázó utazást.

A játékban nem tapasztaltam jelentősebb működési problémákat, hibákat, mint FPS zuhanás vagy lefagyás. Magas részletesség mellett sem igényel túl nagy erőforrást annak ellenére, hogy fényévekkel szebb PC-n, mint konzolokon. A vizuális eltérések viszont egy ilyen kaliberű címnél nem teszik tönkre az élményt, így mindent összevetve kijelenthetem: nálam a Resident Evil 7: Biohazard már most nagy eséllyel pályázik az év horrorjátéka díjra.