The Witness - teszt

Jonathan Blow nevét a Braid megjelenése után milliók vésték emlékezetükbe, ugyanis annak zsenialitása újabb mesterműveket sejtetett a jövőben piacra kerülni. Sajnos az igazán különleges csemegék legtöbbször kis költségvetésből készülnek és jellemzően jó sokáig, így a The Witness-re is várni kellett kemény hét esztendőt. Jonathan a Braid kiadása után már rendelkezett új műve alapjainak koncepcióival, ám a végleges formába öntése hosszú éveket vett igénybe. Mivel komoly szintet kellett megugrania, nagy várakozások előzték meg érkezését. A fizetőképes érdeklődők a megjelenés hetében százezres fogyást generáltak a játék számára, ezzel pedig ötmilliós bevételt fújtak össze a stúdió számlájára. Az összeg természetesen dollárban értendő.

A The Witness egy új stílusirányzatot próbál lefektetni, egyéniségének kifejezéséhez pedig szintén egyedi látványvilág tartozik. Történeti szál gyakorlatilag nem erősíti a műfajilag puzzle témakörrel szoros rokoni szálakat felmutató produkciót. Főszereplőnk a „nevem senki” versenykategória győzteseként kerülhet köztudatba, ugyanis azt se tudjuk róla, kiféle szerzet lehet. Szintén ismeretlen momentum vele kapcsolatban, hogy honnan jött és merre tarthat, mi a célja egyáltalán. Egy dolog azonban bizonyos: átok nagy mázlija van, hogy egy ilyen álomszép, festői környezetbe csöppenve több, mint 650 feladvány megoldásával lehet túl élete rejtvényfejtegetős, nagy kalandján. A kirakósdinak otthont adó sziget tíz, egymástól eltérő hangulatú, nagyobb szekcióra osztható, amelyeket belső szemszögű nézetből barangolhatjuk be free roaming stílusban keresztbe-hosszába. A lokáció flórája igen gazdag, faunája azonban annál szegényesebb, így sok izgalomra ezen a téren sem számíthatunk. Nem szegődnek nyomunkba várszomjas vadkanok, nem vájják ki szemünket veszett varjak seregei és még csak ideggyenge kannibál törzsek sem kívánnak püspökfalatunkba harapdálni.

Az egyetlen feladatunk a kapcsolópanelek aktiválásával újabbak működésre bírása, mellyel sok esetben a továbbjutásainkat biztosíthatjuk. A feladványok elsőre hasonszőrűeknek tűnnek, ám a játék korán szembesít minket azzal, hogy logikailag valamennyi típushoz más és más lesz abszolválásuknak valódi kulcsa. Jellemzően labirintusos összekötősdi típusú rejtvények elé állít minket a program, melynek variánsait a végletekig képes fokozni a szisztéma.  A rendszer nem kommunikál felénk semminemű direkt segítséget a megoldások kiagyalásához, azokat a környezet formái, színei, hangjai sugallják rendszerint, így a színvakok és gyengén hallók időnként komoly gondban lehetnek.  Amint átverekedtük magunkat egy adott zóna fejtörőin, egy sugár indul útnak végcélunk, a feladatok non plus ultrája, a hegy teteje felé.

A hangulatról nehéz objektíven nyilatkozni, ugyanis zene híján meglehetősen lapos a közérzet, az izgalmakat pedig nem fokozzák platformelemek. Színtisztán a látvány viszi el hangulati oldalon az egészet. A grafikusmotort a Blow-féle Thekla Inc. csapat barkácsolta össze kifejezetten a The Witness alá szánva. A srácok példás melót végeztek és olyan vizuális élményt hoznak, amely egyedülálló ebben a műfajban. A színek néhol vibránsak, erőteljesek, kontrasztosak, néhol pedig visszafogottabbak, pasztelesek, melyek egyvelege álomszerű, rajzfilmes ízvilágot kölcsönöznek a műalkotáshoz. A készítők állítása szerint egy átlagos képességekkel bíró játékos nyolcvan óra alatt tudja kipörgetni az anyagot. Nos, akkor én nemcsak, hogy átlag alatti szintet képviselek rejtvényfejtésben, hanem egyenesen analfabéta vagyok a kirakós motyókhoz és még a jelek szerint kifejezetten türelmetlen is, mert számtalanszor fordult meg a fejemben egy számomra megoldhatatlannak tűnő feladványnál, hogy egy jól irányzott májgerivel (karatemozdulat - V) leküldöm a tévét a helyéről. Furcsa indulat kerekedett bennem, pedig ennél békésebb játékot keresve se lelnénk az idei palettán.

Önkritikát gyakorolni sokszor nehezebb, mint a játékban keresni a valódi hibákat, de ezúttal én lehettem a gyenge láncszem a gépezetben, mert a szakma kitörő lelkesedéssel rajongta körbe Jonathan „mesterművét”. Le vagyok lombozva és nem tudom szaporítani a The Witness rajongók egyetemes táborát. Értékelem a minden felesleges giccsparádétól mentes, processzorhevítő effektek nélküli, letisztult látványvilágot, viszont nem tolerálom a csendet egyetlen játék alatt sem. A környezeti zajokon kívül nem éri a fülünket élvezhető hanghatás és a cselekményben sem jönnek fordulatok, vagy bármi izgalmas momentum. Beagyalsz perceket, - nem egyszer órákat - , megnyitod a következő lehetőséget, ahol újabb agysejt izzasztó feladványokkal szembesülsz. Egy mezei puzzle esetében ez rendben is lenne, de egy lakatlan, szabadon bejárható szigeten két rejtvény között ebben a formában rengeteg az üresjárat, a motiváció pedig hamar bemanszolhat. A látvány varázsa elmúlik és utána már csak a rojtosra unt panelek lesznek társaink a szórakozásban.

Nem a játékkal van itt a baj. Egész egyszerűen legtöbbünk számára ez a produkció túlságosan ingerszegény, mind vizuális, mind audio fronton. Egy, az aktuális környezethez illő zenei kompozícióval sokkal mélyebbé lehetne tenni a játék és játékos spirituális kapcsolatát, ám ebben az esetben a készítők az elszigeteltséget, valamint magunkra hagyatottságot próbálják erősíteni a szándékosan előidézett zenei csenddel. Sőt, több esetben a feladványokon töprengők figyelmét szeretnék kiélezni, ehhez pedig a muzsika abszolút destruktív partner lenne. A The Witness a közízlést képviselők számára nem csak, hogy nem kifejezetten szórakoztató választás, hanem drága is a maga tízezer forint feletti árcédulájával.  Azok a mazochista alkatok, akik szeretik véresre gyötörni az agyukat, kedvelni, sőt imádni fogják ezt a címet és nekik simán megér ez a produkció akár kilenc pontot is, de a hozzám hasonlóan cingár agykapacitással rendelkező gémerek nem fogják a szívükbe zárni, így a hat pont sem lesz túlzottan szigorú értékelés a szemükben. Ha urak szeretnénk maradni, akkor félúton egyezünk is egy korrekt hetesben és akkor nem lőttünk bakot sem a The Witness megítélésével.