The Night Manager - Éjszakai szolgálat - kritika

Játsszunk valamit, mégpedig azt, hogy adott három szélsőséges karakter, és rájuk alapozva kell felépíteni egy történetet. A sztori bármerre kanyarodhat, a lényeg, hogy minél hosszabb és nyakatekertebb legyen. Tehát akkor a három szereplő: Jonathan Pine, a brit haderő egykori katonája, lassan ölő méreg; Richard Onslow Roper, a világ legrosszabb embere, aki többes számban használja a nője nevét; Jemima Marshall, műlovarnő, üresfejű szerető. Amennyiben pusztán ezen adatokra hagyatkozva szeretnénk megírni egy regényt, nem árt végiggondolni, hogy kit is öl méreg mivoltából fakadóan Jonathan, mit tett Roper, hogy ráaggatták a nem túl hízelgő címet és kinek a szeretője Jed. Az alapanyagok pompásak, és bár nekem biztosan nem lenne meg a kellő fantáziám ahhoz, hogy valami használhatót hozzak össze mindebből, egy találékonyabb ember máris nekilátott izgalmas összeesküvés-elméletek szövögetésének az információkra támaszkodva. Akinek azonban hozzám hasonlóan nincs sok érdemleges ötlete a lehetséges kimeneteket illetően, annak javasolnám John le Carré Éjszakai szolgálat című regényét.

A könyv cselekménye viszonylag hamar kettéválik, jobban mondva kiegészül egy teljesen fölösleges szállal. A matek sok nebuló számára okozott már fejtörést, álmatlan éjszakát a mai értelemben vett oktatási rendszer megszilárdítása óta. Ezt a tárgyat nem lehet bemagolni, el kell kapni a logikáját. Ha megérted, jó vagy, ha viszont nem, elvesztél, mint szürke szamár a ködben. A nyolcadfokú egyenletek és trigonometrikus borzadályok mellett minden kétséget kizáróan a szöveges feladatok is előkelő helyet foglalnak el a „Nem szeretem” listán. Ott az a töméntelenül sok adat, amelyből ki kell halászni néhány kincset érő információt. A nehezítő tényező persze az, hogy előszeretettel rakják őket tele abszolúte haszontalan számokkal vagy tényekkel, melyek a feladat sikeres megoldásának valószínűségét egy jegyű számra redukálják. Sajnálatos módon pontosan ez a jelenség tért vissza kísérteni, miközben azt próbáltam kibogarászni, hogyan igyekszik újra beszervezni Jonathant a brit hírszerzés. Egy rossz szavam sem lenne ha a cselekmény ezen szála érdemileg előbbre lendítené a történetet - de nem lendíti, csak időhúzás címén bonyolult nevekkel és különböző helyszínekkel bombázza az olvasót. Mindez kicsit nyersnek és gonosznak tűnhet, de nyugodt a lelkiismeretem, ugyanis ezt leszámítva csak jót lehet mondani az Éjszakai szolgálatról.

A fő mederben a történések roppantmód eseménydúsan és pörgősen zajlanak. Jonathan Pine, miután otthagyta a hadsereget, némiképp nyugodtabb vizekre evezett: éjszakás szállodavezetőként éli világát. A vendégek egybehangzó véleménye szerint Jonathant az égiek is erre a szakmára teremtették; udvarias, segítőkész, kifinomult brit gentleman. Azt azonban senki sem sejti, hogy a férfit kísérti viharos múltja, és legjobb meggyőződése ellenére is bosszúra szomjazik. Amikor Richard Onslow Roper kíséretével besétál a szállodába, a lehetőség tálcán kínálkozik. Roper botrányosan gazdag, dörzsölt és befolyásos, a bűnlajstroma pedig hosszabb a Mikulás feketelistájánál... illetve csak lenne, ha bármit rá tudnának bizonyítani, de ez csak úgy lehetséges, ha valakit beépítenek a közelébe; a hírszerzés pedig úgy dönt, hogy ez a valaki Jonathan lesz, azaz a Tapadókagyló. A milliárdos bűnözőknek azonban megvan az a bosszantó szokása, hogy mindenkiről tudni akarnak mindent, mielőtt akár csak szóba elegyednének az illetővel, így Jonathant hosszas előkészületeknek kell alávetni, hogy meggyőző és imponáló aktát rittyenthessenek viselt dolgairól. Bonyolító tényező? Van! Jed Marshall, Roper gyönyörű szeretője igencsak felkelti a mi kis Tapadókagylónk érdeklődését, mégpedig olyannyira, hogy a férfi (teljes mértékben karakteridegen módon; de annyira, hogy a könyvet is majdnem elejtettem!), valahol a regény kétharmadánál hirtelen ötlettől vezérelve szerelmet vall a lánynak. Innentől kezdve már rághatjuk a bajszunkat, hogy vajon elnyeri-e a gonosz, rossz Roper méltó büntetését, míg Jonathan ellovagol Jeddel a naplementébe.

John le Carré stílusa lenyűgöző, három sor elolvasása után beleszerettem. Annyira könnyed és humoros a szöveg, hogy az embernek fel sem tűnik, ha tíz oldalon keresztül egy darab párbeszédet sem talál. Ebből adódóan pedig figyelemreméltó a háttér információk csepegtetése. Az író pont a megfelelő pillanatra időzíti a szereplők múltjának feltárását, ezáltal még az utolsó oldalakon is fény derül néhány izgalmas, elsikkadt részletre.

Hihetetlen, hogy egy huszonnégy évvel ezelőtt megírt történet mekkorát robbanhat, és milyen hirtelen előtűnhet a feledés homályából. A regényből 2016-ban készült hat részes televíziós sorozat Hugh Laurie és Tom Hiddleston főszereplésével. Aki látta a sorozatot, mindenképp olvassa el a könyvet, mert sokkal mélyenszántóbb és érzékibb megvilágításból élheti újra a történetet. Aki pedig nem látta, azért olvassa el, mert John le Carré teljesen új szintre emeli kötetében a kémregények titokzatos műfaját.