The Legend of Zelda: Tears of the Kingdom – teszt

Nos nem szeretnék senkit se filozofikus kérdésekkel fárasztani, viszont tény, hogy sokan csak ilyen jelzővel tudták és tudják máig illetni a Breath of the Wild-ot, Link cross-gen kalandját, ami útjára indította a Switch sikerekkel kövezett útját miközben elbúcsúztatta szegény WiiU-t. Az én álláspontom az, hogy tökéletes játék nincs, a BotW sem az, és ennek pont a Tears of the Kingdom az élő bizonyítéka, hisz a fejlesztők rengeteg helyen finomítani tudtak a játékmeneten az elmúlt hat év alatt, de vajon így már elérte Link az áhított tökéletességet?

A 2017-es elődjéhez hasonlóan az új játék is egy nyitott világú (akció) kalandjáték, amelyben viszonylag kevés korlátozással járhatjuk be a játék teljes területét. Az akció direkt zárójeles, mert ahogy a korábbi részben a játék ezúttal sem igazán kényszerít, és a harcrendszer nem is csábít arra, hogy harcoljunk, ugyanis továbbra is túl nehézkes a legtöbb mozdulat, hiába van egyetlen gombunk támadásra (Y), a védekezés egyáltalán nem esik kézre azzal, hogy a parry-hez A-t kell nyomni felemelt pajzzsal, míg a kitérés is külön gombot igényel attől függően, hogy mit akarunk csinálni. Nem egy hack 'n' slash a Zelda persze, de akkor is sokkal jobban megoldották ez már mások. Szintlépés sincs, csak farmolás miatt van okunk bárkivel is harcolni, néhány kivételtől eltekintve.
De legalább a világ felfedezése ezúttal is rengeteg örömöt fog okozni, hiába járunk most is Hyrule földjén, van elég változás ahhoz, hogy a nosztalgia és újdonság megfelelő egyvelege kényeztessen, és persze ott van a teljesen új földalatti rémvilág és az égben lebegő szigetek.
A Breath of the Wild egy másik sajátosság volt, hogy nem rágta a játékos szájába hogyan jussunk el egyik pontból a másikba az adott küldetés előrehaladása érdekében, és ez bizony itt is így van. Kapunk szerencsére pár világító pontot a térképünkre, de azok csak az adott esemény kezdőpontjára visznek, onnantól a játék nem fogja (annyira) a kezünket.
A "Kihívások" ahogy a játék nevezi makro-kihívásokra vannak bontva, azok állapota frissül a térképen ugyan, de a legtöbb esetben a továbbhaladás csak a karakterekkel való interakció alapján összeszedett utalásokkal válik világossá, ez a legtöbb esetben remek és tényleg segít abban, hogy beleéljük magunkat Link kalandjába, viszont ez azzal is jár, hogy ha csak kicsit kalandozni akarunk mondjuk a buszon, akkor nem biztos, hogy bármit is el fogunk érni 20-30 perc alatt.
Emellett a játék világa annyira tele van szórva mindenféle eseménnyel, barlanggal és ellenféllel, hogy több órás kalandozások során sem biztos, hogy az eredetileg kitűzött célunk meglesz, ha felfedezős kedvünkbe vagyunk, hisz tényleg rengeteg minden képes letéríteni minket az útról, ugyanakkor sose akadályoznak igazán, minden kikerülhető, minden megoldható később, csak ne felejtsük el megnyitni a térképet és hagyni egy jelzőt, hogy aztán visszataláljunk.

Ami újdonság ezúttal, hogy a játék kapott egy igencsak hosszú bevezetőt, amiben igyekszik elmagyarázni minden új játékmechanikát. Ez dicséretes, viszont ezúttal nem fogunk pár perc alatt Hyrule zöldellő rétjein szaladgálni, hisz a kezdőpont is tele van mindenféle titokkal és lesz pár óra mire végzünk akár csak az alap feladatokkal.
És ha már képességek, kétségkívül ezek adják a Tears of the Kingdom legjobb pillanatait. Az eredeti részben már kezelhettük a fémtárgyakat, de ezúttal szinte bármit megragadhatunk az Ultrahand képesség okán, és ha ez nem lenne elég, mindent is kombinálhatunk mindennel, legyen az farönkökkel sután összetákolt tutaj vagy hatalmas, rakétát és villámot eregető mecha. Sokszor halljuk azt, hogy csak a képzeletünk szab határt annak, amit tehetünk, de ez most így is van, és Link legújabb kalandja szinte csak a Minecraft mögött marad el szabadság tekintetében. Az Ultrahand képesség később még tovább bővíthető olyan kényelmi funkcióval is mint a receptek, így nem kell majd mindig nulláról kezdeni az építést.
Az Ultrahand viszont csak egyike a négy új képességnek, ott van a Fuse, ami a tárgyainkat veszi célba, és lehetőséget enged arra, hogy -meglepetés- bármit bármivel összeforrasszunk és fegyverként használjuk. Van egy kardunk, de tüzes ellenfelek ellen harcolunk? Nem kell mást tenni, mint hozzá forrasztani egy jégcsapot és máris kapunk egy jeges lándzsát. De fordítva akár a pajzsunkra is tehetünk egy tűzokádó Zonai eszközt (ezek olyan a mechanikus tárgyak, amik energiát igényelnek a működéshez és leginkább az égben lebegő szigeteken találkozunk majd velük) és így kapunk egy vállon hordozható lángszórót, vagy épp egy célkövető nyilat, ha annak hegyére egy szörny szemét ragasztjuk. Az Ascend a türelmetlenek áldása lesz, hisz lehetőséged ad arra, hogy (szinte) bármilyen plafonon "átússzunk" annak tetejére, legyen az barlang vagy szikla, és végül ott van a Recall, ami visszaforgatja az időt azon tárgy számára amire alkalmazzunk. A képességeket természetesen ötvözhetjük is, így tényleg korlátlan lehetőségeink lesznek.

A játékmenetről valóban több oldalnyit lehetne írni, ezért nem véletlen, hogy van aki már létre is hozott olyan weboldalt, ahol mindenféle alkotások receptjét lehet fel és letölteni útmutatóként, de a Tears of the Kingdom nem csak üres felfedezés, kapunk ugyanis egy igen szokatlan és összességében csavaros történetet is, ami pont megfelelő arra, hogy keretet adjon a világnak és célt adjon a kalandozásra, ha netán szükség lenne rá. Ismerős karakterekből sem lesz hiány, viszont az idő múlása őket is érintette, így mindegyikük tartogat meglepetéseket és külön öröm lesz felfedezni mivel és hogyan töltötték az elmúlt időszakot.
De a legnagyobb meglepetést kétségkívül a Switch maga okozza, vagyis inkább a fejlesztők, akik a számtalan új játékelem fejlesztése során nem sajnálták az időt a megfelelő optimalizációra. Grafikát tekintve a játék már hat éve is a maximumot súrolta a Nintendo hordozható hardverén, viszont tette ezt igencsak ingadozó képfrissítés mellett. A Tears of the Kingdom ezzel szemben az esetek 95%-ban stabilan tartja a 30fps-t és komoly romlás (20-25fps) csak az Ultrahand használata során tapasztalható annak vizuális effektje miatt, ami akar még javítható is egy jövőbeni frissítés során, de jelenleg sem okoz túl nagy gondokat, nincs olyan része a játéknak, ami kényszerítene arra, hogy az Ultrahand képességével villámgyors tetteket hajtsunk végre, így zavaró, de nem élvezhetetlen élmény az építkezés sem.
Poligonszámok és fények tekintetében tehát nem kell csodát várni, a fejlesztők viszont ezúttal használták az AMD FSR 1.0-át, így kicsit élesebb is a játék elődjénél, ezáltal nagyon kellemes összképet kapunk hála a kimagasló minőségű tervezésnek, tényleg mesés és látványos összképet kapunk a felszín felett és főleg az égen, amikor Hyrule jókora szeletélt kémlelhetjük egy lebegő sziget peremén, titkok után kutatva, míg hihetetlenül nyomasztó légkör kísért minket a föld alatt megbúvó sötétségben. Ehhez természetesen a mesteri hanghatások és dallamok társulnak, amik minden helyzethez remekül passzolnak. Ami viszont nagy hiányosság, az a szinkron ekkora mértékű mellőzése. Van ugyan pár perc átvezető nagy ritkán, ahol Link kivételével mindenki beszél, de a párbeszédek nagy része bizony szöveges és csak hanghatások kísérik őket, ami 2023-ban sajnos már kevés és ekkora címnél elvárható lenne, hogy teljes pompájában élvezhessünk az amúgy remek szinkronhangokat.

A bevezetőben feltett kérdésre tehát a válasz sajnos nemleges, a Tears of the Kingdom sem lett tökéletes, de átkozottul közel került hozzá. Azok számára, akik a céltalan kalandozás minden vágya több száz órára Hyrule világában fog ragadni, de csak a történetet kedvelők számára is egy 40 órás kaland kínálkozik. Viszont a játék akciódúsabb részével kapcsolatos hiányosságok, a néha frusztráló információ hiány és az olyan botlások, mint a teljes szinkron mellőzése megakadályozzák Linket abban, hogy elérhetetlen magasságba jusson, és kénytelen megelégedni az egyik legmagasabb hegycsúccsal.