Super Mario Bros.: A film – kritika

Nem volt túl sok elvárásom a Super Mario Bros. film kapcsán, no nem azért, mert a hírhedten rossz élőszereplős adaptáció 30 évvel ezelőttről bármiféle traumát okozott volna, hisz sajnos még nem láttam, hanem szimplán azért, mert Mario akkora név, hogy nem is kell már erőlködnie a Nintendonak ahhoz, hogy pénzt nyomtasson a nevével, így attól tartottam, hogy kapunk egy közepes, utalásokkal teli valamit, ami majd eladja magát. Az utalások kapcsán igazam lett.

A Mario játékok nem igazán a történetük miatt híresek, van persze rengeteg karakter és ködös információk alapján össze lehet állítani egy világot, de sose volt igazán célja a játékoknak, a film viszont megpróbálkozik ezzel a Gombakirályság és annak lakóinak mélyebb bemutatásával. Természetesen nem kell semmi formabontóra sem számítani ezen a téren, ahogy más téren sem igazából, mégis működik a dolog egésze.
A bevezetőben említett számtalan utalás nem erőltetett, néhányuk egyértelmű míg sok igen jól el van rejtve és csak a sorozat és a cég hosszútávú rajongóinak fog feltűnni, viszont mindez úgy is működik, ha az alapokon túl semmit sem tudunk a karakterekről és világról, nincs olyan eleme a filmnek ami csorbát szenvedne, ha tudatlanul ülünk be rá, mert akkor a látvány, a zene és a szerethető karakterek miatt fogjuk élvezni.

Alapjaiban véve az egész film egy Isekai - avagy az az anime és manga körökben használatos stílus, amelyben hétköznapi embereket küldenek egy másik világba. Szerencsére a neves szinkrongárda ellenére nincs egyetlen perc élőszereplős jelenet sem, viszont Mario és Luigi kezdetben egy "normális" Brooklynban tevékenykednek, kevesebb mint több sikerrel, hogy aztán egy incidens folytán mindketten átkerüljenek a Gombakirályságba, hogy a való világban ért kudarcokon felülkerekedjenek és hőssé váljanak, nem csak ebben a fura világban, de a sajátjukban is.

A bejelentés óta a legnagyobb félelmeket Chris Pratt mint Mario hangja okozta, és bizony nem én fogom megcáfolni vagy megerősíteni ezeket, mert magyar szinkronnal néztem a filmet, és a hazai szinkrongárda jó szokása szerint ezúttal is remek munkának lehetünk fűltanúi, bár nem tagadom az első öt percben valahogy fura hatást keltett az, hogy Mario és Luigi magyarul szólalnak meg, de ez hamar elmúlt és onnantól tökéletesen élvezhető volt minden hang, Bowser-rel az élen.
Ami viszont kiemelkedő volt a látvány mellett (IMAX 3D vetítés volt) az a zeneválogatás. A klasszikus dallamok eredeti és felújított változatai mellett kultikus zeneszámok egész sora is felvonul egy-egy akciójelenet kedvéért, ami remek hangulatot kölcsönöz nekik.

Ennyi jó után sajnos negatívum is van, ami leginkább Luigi karakterére, vagy inkább annak teljes hiányára vezethető vissza. Bár számomra a kb. másfél órás hossz pont kellemes volt, ez megakadályozta azt, hogy félénk mellékkarakterből érdemi fejlődéssel teljes értékű társává váljon Marionak, és ez leginkább a történet hibája, hisz Mario és Peach kalandozása minden játékidőt felemészt miközben Luigi a háttérben maradva várja, hogy megmentsék őt, pedig karaktere sokkal többet érdemelt volna.

Nem tudom, hogy ez volt e a célja a készítőknek, de amit a The Super Mario Bros. A Film elmondhat magáról, hogy kellemes és szórakoztató kalandfilm. Messze van a Pixar-filmek mély mondanivalójától? Abszolút, de egyetlen percig sem vártam hasonlót.
Nem zavart az sem, hogy a film elején bemutatott világokból csak töredékét mutatják be, sem az, hogy rengeteg alapkarakter még említés szintjén sem szerepelt, hisz nem titok, hogy a Nintendo nagyban tervez, és elnézve a kezdeti sikereket a folytatás már borítékolható, így felesleges lett volna túl sokat belezsúfolni az első részbe, azt kockáztatva, hogy csak egy nagy katyvasz váljék belőle.
Ez egy szórakoztató vígjáték-kalandfilm az egész család számára, függetlenül attól, hogy mennyire ismerjük a karaktereket vagy hány évesek vagyunk.