Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye - kritika

M

itől lesz egy könyv jó? Ez bizony egy örök érvényű kérdés, mely még a legjobb barátok közé is éket verhet - megválaszolása pedig még egy elhivatott könyvmoly számára is okoz néhány szemöldökráncolástól korántsem mentes percet. Én most mégis megfogalmazok három szempontot, melyek alapján igenis rá lehet sütni egy műre, hogy jó. Mindenekelőtt nem árt, ha egy irodalmi alkotás olvasmányos, vagyis egyszerűen lehetetlenné teszi a delikvens számára, hogy sokáig halogassa a befejezését. Az is elengedhetetlen feltétel véleményem szerint, hogy ne legyenek fölösleges üresjáratok egy könyvben, amikor is szinte üvölt a lapokról, hogy az író nem elhivatott környezetbarát, és csak azért ereszti ily mértékben bő lére a mondanivalóját, hogy több fát kelljen kivágni szellemi termékének materializálódása érdekében. A legfontosabb azonban, hogy egy mű szerethető karaktereket nyújtson az olvasóinak, akikkel alkalmasint még azonosulni is tudunk. Dennis Lehane könyve viszont nem szimplán jó, hanem egyenesen zseniális. Így a cikk további részében arra szeretnék kitérni, hogy milyen egyéb tulajdonságok emelik Az éjszaka törvényét Mount Everest-i magaslatokba, ám előbb foglaljuk össze pár mondatban magát a cselekményt!

Történetünk Bostonban veszi kezdetét 1926-ban. A húsz éves Joe Coughlin és barátai kirabolják Albert White kaszinóját. Az egész rutin feladatnak tűnik: épületbe bejutni, nem kívánatos egyedeket ártalmatlanná tenni, szajrét meglovasítani. Azóta csinálnak ilyen balhékat, hogy zöldfülű kis taknyosokként bekerültek Tim Hickey bandájába. Ugyan mi tehetne nekik keresztbe? Egy tényező, amivel (vagy inkább akivel) nem számoltak; a NŐ, alias Emma Gould, alias „Minden Baj Forrása”.

Joet a lány iránti szerelme börtönbe juttatja, és csak apjának, a helyi rendőrfőnöknek köszönhető, hogy megússza öt év és négy hónap büntetéssel. Odabent nem pusztán a szabadságát veszítheti el az ember, hanem a méltóságát, a hitét, sőt, akár az életét is, mert a becsületében sértett Albert White keze a pokol legsötétebb bugyráig is elér. Joe számára akkor csillan meg a túlélés lehetősége, amikor a hírhedt Tommaso Pescatore, jó szándékáról tanúbizonyságot téve, pártfogásába veszi, és meggyőzi a fiút, hogy lépjen be a csapatába; de mint tudjuk, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve…

Mentora közbenjárásának köszönhetően Joe két év után szabadul, és Maso utasítására elfoglalja helyét Ybor Cityben, ahol a fiúnak és hű társainak hála hamarosan virágozni kezd a szervezett bűnözés, és a törvény emberei olyan várost igyekeznek szolgálni, amely szinte belefullad a korrupcióba. Dübörög a szesztilalom, a vetélytársak lassan, de biztosan hullnak és Joe Ybor hercegévé avanzsál, sőt, ami azt illeti, még családot is alapít - ezzel pedig hatalmas hibát követ el. Abba a hitbe ringatja magát, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik, és senki nincs akinek a hatalma hozzá mérhető lenne. Nem számolt azzal, hogy egy olyan világ rabja lett, ahol a régi sérelmek nem veszhetnek nyom nélkül a múlt jótékony homályába. Amikor erre rájön, már nem tud kiszállni, mert az éjszaka túl jó. Aki éjjel él, azt hiszi, hogy a saját törvényei szerint játszhat. De a helyzet az, hogy az éjszaka ki nem állhatja, ha korlátozni akarják. És nem tűri a törvényeket.

Ez a könyv nem jó, hanem zseniális. Annyira zseniális, hogy büntet. Komolyan mondom, alig találok szavakat, pedig én a semmiről is tudnék előadást tartani (azt persze már önteltség lenne kijelenteni, hogy az előadás élvezetes is lenne). A bevezetésben megfogalmazott három pont közül, amelyekben azt fejtegettem, hogy mitől lesz egy könyv jó, az elsőt kapásból figyelmen kívül hagytam olvasás közben: letettem a könyvet, sokszor. Még az utolsó húsz oldalnál is attól rettegtem, hogy na, majd most fog ellaposodni a sztori, és egy világ dől össze bennem. Nem ez történt. A vége előtt kettő, azaz KETTŐ DARAB oldallal, olyan csavar került bele, hogy majdnem kigurult alólam a szék, pedig nincsenek is kerekei. A szereplők roppantmód komikusak voltak, ebben a műben aztán tényleg fellelhető mindenféle karakter a „gonosztevő palettáról”, így a nyájas olvasó kedvére válogathat, hogy kit utáljon, vagy épp kinek drukkoljon. Üresjárat pedig tényleg nem volt benne. Csak úgy zsongott a buksim a sok izgalmas eseménytől, és a történet végére számtalan összeesküvés-elméletet is gyártottam.

Mikor lesz tehát egy könyv fantasztikus? Ha az említett szempontok lehető legizgalmasabb variációját fejleszti tökélyre, és nem pusztán megérinti az olvasó lelkét, hanem egyenesen dörömböl a szívünkhöz vezető út kapuján, miközben azt üvölti: „imádj!”. Kik vagyunk mi, hogy erre nemet mondjunk?