Aki annak idején játszott a Crash Bandicoot első három részével, valószínűleg még ma is örömmel veszi le a polcról és nyomja végig újból őket. A Naughty Dog felült arra a vonatra, ami a régebbi klasszikusokat hozza vissza új köntösben, nem egy korábbi remekművet látunk egyébként manapság a mai kor elvárásainak megfelelő grafikával kiadni. A tasmán állatról mintázott Crash a Sony egyik ékköve, ami számos részt megélt. Másik személyes kedvencem a Crash Team Racing volt, ha azt is kiadnák így, akkor lenne igazi az orgazmus.
Na de maradjunk tesztalanyunknál, a Crash Bandicoot N. Sane Trilogynál, ami a Crash Bandicoot 1-2-3-nak a remastered verziója, és pont azokat az érzéseket váltja ki az emberből, mint a sok évvel ezelőtti epizódok, ráadásul olyan gyönyörű grafikát varázsoltak neki, hogy csak pislogunk majd a pályákon rohangálva.
A Vicarious Visions felújítása nem csak annyit jelent, hogy felskálázták nagyobb felbontásra a játékot (4K a maximum PlayStation 4 Pro esetén), hanem kvázi mindent az alapoktól rajzoltak újra: sokkal szebbek lettek az élek, jobbak az animációk, futurisztikusabbak a hátterek, élethűbbek a karakterek és még sorolhatnám.
A játékmenetbe viszont nem nagyon szóltak bele, és ez a lehető legjobb dolog, amit kaphatunk. Az irányítás kellemesebb lett, egy fokkal azért kontrollálhatóbb főhősünk mozgása, ám az ellenfelek ugyanolyan vérszemet kapnak minket látván, mint anno - vannak olyan részek, ahol bizony saját bőrünkön kell sokadik próbálkozásra megtapasztalnunk, hogy mégis mi lett volna a helyes döntés vagy útvonal.
A Dr. Neo Cortex által létrehozott Crash ugyanis megmaradt az ugrálós-mászkálós 2/3D-s játéknak, csak tényleg most már bárkinek megmutathatjuk, még a mai, meglehetősen nagy elvárásokat támasztó gyerekek sem fognak csalódni benne. Érezhető az is, hogy mennyire sokat fejlődtek egyébként saját idejükben az epizódok, ameddig az első még csak egy kvázi remek próbálkozás volt, addig a Cortex Strikes Back már sokkal több kihívással és változatossággal kecsegtetett.
A három rész egyébként az elejétől fogva rendelkezésre áll, az viszont elég buta dolog, hogy ha az egyiket elindítjuk, utána a másikba csak akkor tudunk átpattanni, ha bezárjuk, majd újraindítjuk a játékot. A hangok tövvnyire megmaradtak, ugyanazokat a pörgéshez, ugráshoz, vagy egyéb mozdulatsorhoz tartozó effekteket halljuk, tényleg igazi retró élmény, amit a felújított verzió képvisel.
Mivel azért Crash-nek nincs sok mozgásformája, a korábban dicsért vezérlés könnyedén elsajátítható, bár néha nem árt irtó precíznek lenni, mert ha hamarabb pörgünk, minthogy egy rák belecsípne a fenekünkbe, nos, gyorsan csökkeni fog az életünk száma. Vannak továbbra is checkpointok, amiket ha nem érünk el, mielőtt meghalunk, bizony az előzőtől, vagy rosszabb esetben a pálya elejéről kell újra nekiindulnunk a küzdelmeknek.
Az eredeti részek erejét egyébként jól mutatja, hogy még ma is képes fotelhez szegezni az embereket, pedig azért sokkal pörgősebb produktumok látnak napvilágot, mint bő másfél évtizeddel ezelőtt. Az igazi móka azonban a Warped esetén kezdődik, itt már tényleg őrült dolgokban vehetünk részt, a Future Frenzy vagy a Tomb Time olyan pályákat garantálnak, amiktől rendesen izzadni fog a tenyerünk, és akkor még a Cortex-féle megmérettetésekről nem is esett szó.
A néha rövid, de sokszor elsőre teljesíthetetlen pályák az idegszálakra kevésbé gyakorolnak pozitív hatást, hát még akkor, ha valaki minden tartalmat szeretne kimaxolni. Az összes doboz kipörgetése, a wumpa gyümölcsök felszedése, vagy az időfutamos feladatok teljesítése ugyanis rengeteg időt elvesz, így arra biztos nem panaszkodhat senki, hogy a játékidő ne lenne megfelelő. Ügyes, hogy nem csak rohanni kell, hanem néha lovagolni kell tigriseken, vagy éppen a víz alatt kell rakétákat eregetni, ezek kedvezően hatnak a néha monoton játékmenetre.
Maradt még újítás az új kiadás tarsolyában, ilyen, hogy immár Crash testvérével, Coco Bandicoottal is legyőzhetjük a főgonoszt, márpedig a bájos „hölgyemény” esetében azért viccesebb, amikor szétrúgjuk Dr. Neo Cortex valagát. Coco funkciói ugyanazok, mint Crash-nek, de az animációk mások, szóval tud újat mutatni a hugica. (Pláne akkor, amikor egy Nitro doboz mellett hagyjuk lejátszani az idle animációját...)
Mit lehet összességében elmondani? Azt, hogy a Vicarious Visions egy remekművet tett le az asztalra, ráadásul a 11 ezer forintos ár nagyon nyomott összegnek mondható, pláne úgy, hogy ha az eredeti PS1-es részeket szeretnénk használtan megvenni, azok is többe kerülnek, nem beszélve a mai PS4-es játékok átlagáráról. Ennyiért pedig minden kétséget kizáróan megéri szűk 20 év után újra átélni Crash kalandjait, reméljük, lesz még a korábbiakból olyan rész, amit remaszterizálnak.
