Total War Rome - kritika

T

örténelmi regényt írni nehéz és összetett feladat. A műnek informatívnak kell lennie sok-sok bonyolult névvel, évszámmal és régies, kiejthetetlen szóval. Nem lehet csak úgy ukmukfukk összefirkantani valamit, mondván: „Tolle lege! Vedd és olvasd!”. Nem, kérem. Egy olyan könyvbe, amely régmúlt korok nagy csatáit hivatott feleleveníteni, hosszú évek kutatómunkáját szükségeltetik beleölni. Ha pedig mindez már rendelkezésre áll, következik a szinte lehetetlenség számba menő feladat: élvezetessé kell tenni az irományt... de mégis hogyan? Hogyan lehet rávenni az ízig-vérig XXI. századi modern embert, akit nem érdekel semmi, ami a számítógép feltalálása előtt történt (tisztelet a kivételnek), hogy képtelen legyen letenni egy ilyesfajta könyvet? David Gibbins megmutatja! A Total War Rome című regény Scipio Aemilianus római hadvezér, valamint hű barátja, Fabius Petronius Secundus huszonkét éven át tartó dicsőséges küzdelmét tárja elénk, amelyet Róma felemelkedéséért vívnak.

Tizenéves hőseink történetének fonalát a püdnai csata kezdetekor vesszük fel, Kr. e. 168-ban. Scipio és Fabius ifjú tribunusokként készülnek tűzkeresztségükre a makedónok ellen vívott harcban. A rómaiak seregét Scipio atyja vezeti, a kiváló és fondorlatos hadvezér, akinek árnyékából a fiúnak egy napon majd ki kell lépnie. A sikeres csata után Róma népe mit sem sejtve ünnepli a diadalt, de a város elöljárói tudják, hogy ez csak színjáték. Délről újra a sivatag homokjának illatát fújja feléjük a szél, az elkerülhetetlen háború közeledik, a régi ellenfél újjá éled hamvaiból.

Egy emberöltő telt már el, mióta Scipio örökbefogadó nagyatyja legyőzte Hannibált az észak-afrikai Zámánál vívott ütközetben. Akkor a római Szenátus visszarendelte csapatait, megkegyelmezve Karthágó városának. A régi sérelmek viszont nem múlnak el nyom nélkül: Karthágó revánsot akar venni. Scipio tudja, hogy a végső megsemmisítés terhe az ő vállát nyomja, hiszen be kell fejeznie a feladatot, melyet a származása rótt rá. Amikor felhangzik az oly rég áhított suttogás („Carthago delenda est!”), Róma népe kétfelé szakad. A Szenátus tagjai szövetségest látnak Karthágóban, míg az ősi eszméket vallók el akarják törölni a föld színéről.

Két évtized telik el, mire az elöljárók engedélyt adnak a római seregeknek, hogy a hírhedt város ellen vonuljanak. Scipio és Fabius ez idő alatt poklot megélt férfiakká érnek, és készek bevégezni azt a küldetést, amelyet felmenőik nem tudtak. Karthágó falai előtt állva azonban rá kell döbbenniük, hogy hiába érték el a legmagasabb rangot, amelyről az ő korukban lévői férfiak csak álmodhatnak, még ez is édeskevés. A város elleni ütközet ugyanis nem a vég, hanem a kezdet. A totális háború kezdete.

Abban a kellemetlen, gyötrő helyzetben vagyok, amely minden kukacoskodó ember rémálma: nem találok hibát. Dombon ülő fűcsomó legyek, ha nem adtam bele mindent. Roppantmód szkeptikusan vettem kezembe a Total War Rome című művet, és jót somolyogtam a bajszom alatt, mert történelmi regény lévén rengeteg kivetnivalót reméltem találni benne. Szeretem a történelmet, és tudom, mit várok az ilyesfajta témát feldolgozó könyvektől. Nyomatékosan megkérek tehát mindenkit, akinek a gyomra nem bírja a szirupos ömlengést, hogy saját érdekében ne olvassa tovább a cikket, mert most pontosan ez fog következni.

A tartalom csillagos ötös, arról nem is ejtenék több szót. Amiről viszont igen, azok a patetikus, dagályos körmondatok, amelyek csak úgy folynak le a könyv lapjairól. Annyira jó olyan művet olvasni, melyen látszik, hogy szenvedéllyel írták, nem pedig azért, hogy az ember elmondhassa magáról: bocs, én írtam egy regényt. David Gibbins nem volt rest, és firkantott az irományához egy történelmi áttekintést pár oldalban, így azok is élvezetes olvasmánynak fogják tartani kötetét, akik nem nyelték le egyben a törikönyveiket az atlasszal együtt. A mellékelt térképek szintén nagy segítséget nyújtanak, viszont a szereplők listáját nem feltétlenül praktikus előre végigböngészni, mert a furmányos gondolkodásúak számára lelőhetnek pár csattanót.

Szó mi szó, én roppantmód bele tudtam magam élni ebbe a regénybe, amelyben tényleg bármi megtörténhet anélkül, hogy elrugaszkodna a realitás talajától, és egy ősöreg elefánt is komoly üzenetek hordozójává válhat. Aki némi üdítően vérengzős kegyetlenkedésre vágyna, az mindenképp szerezze be a könyvet, és ha a feléig elérve nem is rágja le a lábkörmeit, a vége felé biztos, hogy felteszi magának a kérdést: ő meddig menne el Rómáért?