Bud Spencer Carlo Pedersoliként született 1929. október 31-én Nápolyban. Van egy húga, Vera, aki 1934-ben, szintén Nápolyban látta meg a napvilágot. Édesapjuk gyártulajdonos, akinek az üzlet a háborús években nem ment valami jól. A kis Carlo az általános iskolában, 1935-ben kezdett el érdeklődni az úszás iránt. 1937-ben belépett a Canotti Napoli úszóklubba.
Már az általános iskolában megismerte az olasz írót, Luciano de Crescenzót, akivel a barátság az utolsó pillanatokig fennmaradt. Crescenzo a Bud Spencerről készült dokumentumfilmben is szívesen emlékszik arra vissza, hogy régen a zömök Pedersoli puszta jelenlétével is hogyan segített neki.
„Hogy édesapámat meglátogathassam, át kellett mennem egy dombon, ahol mindenféle haszontalan kölyök állt lesben. Carlóval kísértettem el magam, és amint meglátták őt, békén hagytak.” (Luciano de Crescenzo)
Miután Pedersoliék házát kétszer is lebombázták, és az apa üzleti ügyei is egyre rosszabbul mentek, végül eladta az üzletet, és a család 1940-ben Nápolyból Rómába költözött, ahol mindent elölről kellett kezdeni. Carlo apja alapított egy új céget, a gyerekeket pedig beíratták iskolába. A kis Carlo gimnáziumba ment, és belépett a helyi sportklubba.
Carlo Pedersoli 1946-ban fejezte be az iskolát jeles érettségivel, és a római egyetemen kémiát akart tanulni. Amikor 1946. október 1-jén sikeres felvételi vizsgát tett, még nem volt 17 éves sem, így ő lett az ország legfiatalabb egyetemi hallgatója.
Még egy éve sem volt beiratkozva az egyetemre, amikor a gyors szárnyalásnak vége szakadt: a Pedersoli családnak üzleti okokból ismét el kellett költöznie, ezúttal Dél-Amerikába. Carlo egyetemi jövője és sportkarrierje bizonytalanná vált, mert dolgoznia kellett, hogy segíthesse családját. Az egyik alkalmi munkát a másik után vállalta el: Rióban szalagsori munkás volt egy gyárban, Argentínában – ugyanis a család időközben oda költözött – könyvtáros lett, Uruguayban pedig az olasz konzulátuson titkár.
Csak 1948-ban adódott egy olyan lehetőség, hogy Carlo vissza tudott térni Olaszországba, ahol egy sportegyesület, a Lazio mindenképpen az úszócsapatában akarta tudni a fiatal férfit. Carlo, aki nagyon visszavágyott Olaszországba, elfogadta az ajánlatot, és visszarepült Rómába.
Carlo elhatározta, hogy sportolói karrierjére fog koncentrálni, és ezért feladta a kémia szakos egyetemi tanulmányait. Ehelyett inkább jogot kezdett el hallgatni, mivel jogi tanulmányai időben jobban összeegyeztethetők voltak sportolói elfoglaltságaival.
Pedersoli természetes tehetségnek tartotta magát, aki merő kényelemből sosem edzett túl keményen, és mindig csak annyit csinált, amennyi a legszükségesebb. Ennek ellenére már 1948-ban olasz bajnok lett mellúszásban.
A sportra való koncentrálása kifizetődött: 1950-ben elnyerte az olasz bajnoki címet 100 méteres gyorsúszásban, és ezzel a teljesítményével ő volt az első olasz, aki ezt a távot egy perc alatt leúszta. Ebben a sportágban karrierje végéig veretlen maradt, és bajnoki címét egymás után hétszer védte meg.
Az úszás mellett időnként egy bokszegyesületbe is eljárt, de csak telente edzett rendszeresen. Ezen kívül a vízilabda is nagy örömet okozott számára, ezt a sportot is lelkesen űzte, sőt még az olasz nemzeti csapat tagja is lett.
1951-től szórványosan kis statisztaszerepeket kapott: először a Rómában forgatott hollywoodi eposzban, a Quo Vadisban játszott, ahol Nero egyik testőrét alakította. Ezt több kisebb szerep követte, de nem színészi tehetsége, sokkal inkább megnyerő fizikai adottságai miatt. Ő maga ekkoriban még nem is gondolt arra, hogy beszálljon a filmiparba, csak azért fogadta el a statisztaszerepeket, hogy legyen miből finanszíroznia tanulmányait.
Ebben az időben Pedersoli a baloldali politikai nézetekkel szimpatizált, így nagyon örült neki, amikor vízilabdás karrierje kapcsán Moszkvába látogathatott. Sztálin még élt, és Carlo a kommunizmust tartotta a legtökéletesebb államformának. Ám megdöbbent azon, amit 1951-ben Moszkvában látott, így a kommunizmus eszméiből kijózanodva tért vissza útjáról.
1952-ben az olimpiai játékokon, Helsinkiben ő képviselte 100 méteres gyorsúszásban Olaszországot. Bekerült a középdöntőbe, de teljesítménye nem volt elég ahhoz, hogy érmet is szerezzen, csak az ötödik helyezést érte el. Bár ekkor még az olasz vízilabdacsapat tagja is volt, Helsinkiben mégsem játszott, azonban később Európa-bajnok lett a csapattal.
Az olimpia után ösztöndíjat kapott a connecticuti Yale egyetemen, ezért pár hónapot az Amerikai Egyesült Államokban töltött. A tudásszomjas fiatal férfi nagyon örült neki, hogy angoltudását csiszolhatja, ezért örömmel elfogadta a kínálkozó lehetőséget.
Saját bevallása szerint 1953 és 1956 között nagyon boldog volt: hazájában ünnepelt sportolóhoz méltóan bántak vele, jól nézett ki, sármos és karizmatikus volt. Nagy baráti körrel rendelkezett, a nők sorban álltak előtte, és élvezte az életet. Mindemellett jól teljesített a jogi karon, és 1954-ben, illetve 1955-ben két kisebb filmszerepben is felbukkant, amiből tanulmányait finanszírozta.
1956-ban másodszor vett részt az olimpián, ezúttal Melbourne-ben. Ismét 100 méteres gyorsúszásban indult, és az előfutamban 58,5 másodperccel még a Helsinkiben elért legjobb eredményét is túlszárnyalta. A középdöntőben ismételten kiesett, így csak tizenegyedik lett.
1957 sorsdöntő év volt Carlo Pedersoli számára: meglepő módon befejezte sportolói pályafutását, és hazáját, Olaszországot is elhagyta. Pedersoli teljesen tisztában volt vele, hogy az élet napos oldalán állt. De azt is tudta, hogy ennek a kényelemnek vége szakadna, ha nem tudná többé a tőle megszokott teljesítményt nyújtani. Felismerte, hogy a hírnév a fejébe szállt, és tartott tőle, hogy elveszíti realitásérzékét. Ahogy ő fogalmazta meg: a háta mögött minden hidat felégetve kellett menekülnie kényelmes olaszországi életéből, hogy ismét magára találjon. Ezért logikus lépésnek tűnt, hogy visszamegy Dél-Amerikába, ahol ideiglenesen már élt egyszer.
Egy amerikai útépítő cégnél dolgozott, ami a dzsungelben a pánamerikai főútvonalat építette: ez egy hatalmas út, mely Panamától Buenos Airesig tart. Kilenc hónapig maradt a dzsungelben, ahol több, mint száz teherautósofőrért volt felelős.
Visszatekintve erre az időre, Spencer azt mondta, hogy élete fontos időszaka volt, mert akkor jött rá, hogy kicsoda, és mit vár az élettől. Ebben az időben azonban hiányzott a megszokott luxus az életéből, magányosnak érezte magát, sőt, egzisztenciális problémái is voltak.
Ezután a kilenc hónap után nem rögtön Olaszországba repült vissza, hanem még 1959-ig az Alfa Romeo caracasi telephelyén dolgozott. Végül 1959 végén új emberként tért vissza Olaszországba: már tudta, mit akar az élettől. Ugyanebben az évben egy bizonyos Mario Girottival a Hannibál olasz feldolgozásában volt látható. Ennek ellenére Pedersoli és Girotti nem találkoztak a forgatáson, ugyanis nem akadt közös jelenetük.
1960-ban feleségül vette a filigrán Maria Amatót, akit ekkor már több, mint tizenöt éve ismert. Maria az akkor egyik legjelentősebb olasz filmproducer, Giuseppe (Peppino) Amato lánya. Az apa Roberto Rossellini és Federico Fellini lelkes támogatója volt. Többek között Az édes élet című film producere, az első Don Camillónak pedig nemcsak producere volt, hanem a rendezésben is aktívan részt vett.
Amato nem igazán tudta, mit is kéne Pedersoliról gondolnia: Carlo hat évvel volt idősebb, mint Maria, egy ünnepelt és ismert sportoló, aki az előző hónapokban önkéntes száműzetésben élt Dél-Amerikában. Ez nem igazán állt össze Giuseppe Amato fejében, ennek ellenére áldását adta a házasságra, és végül nagyon jól kijött vejével.
Ugyanebben az évben, 1960-ban Carlo Pedersoli egy négyéves szerződést kötött az amerikai RCA lemezcég olaszországi képviselőivel. Olyan híres slágerénekeseknek komponált dalokat, mint Rita Pavone, de nápolyi népdalokat is írt. Emellett ebben a négy évben filmzenék komponálására is felkérték.
1961-ben született meg első fia, Giuseppe, aki később jogot hallgatott, valamint Bud Spencer menedzsere lett. Giuseppe ma egy filmtársaságot vezet Olaszországban. 1962-ben még egy taggal gyarapodott a család: világra jött első lánya, Christina. Ő ma háziasszony és anya, aki szociológiát tanult, és Rómában él. 1964-ben szívinfarktus következtében meghalt Pedersoli apósa, Giuseppe Amato, így ő már nem érhette meg veje átnyergelését a filmiparba. Annak ellenére, hogy apósa híres producer volt, Pedersoliban sosem merült fel az az ötlet, hogy megvethetné lábát a filmiparban. Ez az elképzelés nemcsak neki, hanem az őt körülvevők számára is teljesen abszurdnak tűnt.
Ugyanebben az évben járt le a szerződése az RCA-vel. A minden tekintetben nagyon tehetséges Pedersoli nem hosszabbított, hanem megkockáztatta, hogy önállóvá váljon, és 1965-ben saját céget alapított, egy reklám- és filmügynökséget. Főleg különböző tévéműsorok produceri feladataival foglalkozott, valamint néhány, állatokról szóló természetfilmet szállított a RAI tévétársaságnak. Az üzlet jól ment, tele volt megbízásokkal, röviden összefoglalva: Carlo Pedersoli mindenben jelentős sikert ért el.
Először csupán egy rossz tréfának tartotta, amikor 1967-ben kapott egy szerepajánlatot. Termete miatt a rendező, Giuseppe Colizzi felkérte egy szerepre az Isten megbocsát, én nem! című westernben. Kis huzavona után végül igent mondott, de nem adta fel üzleti tevékenységét sem. Carlo azt gondolta, hogy ez csak egy egyszeri alkalom, és jól is jött neki a pénz, de nem lett túlzottan elragadtatva az ötlettől.
Azért nem volt olyan kellemetlen számára, hogy presztízsből művésznevet kellett felvennie. Így lett Carlo Pedersoliból Bud Spencer. Az ok, hogy miért választotta ezt a nevet, nagyon egyszerű: Spencer Tracy volt a kedvenc színésze, a legkedvesebb söre pedig a Bud(weiser). Ezzel megszületett minden idők egyik legnépszerűbb színésze. Ekkor találkozott először Mario Girottival, alias Terence Hill-lel, aki a másik főszerepet játszotta a filmben. Ez lett az első igazi közös munkájuk.
Az Isten megbocsát, én nem! 1967. október 31-én, a 37. születésnapján került az olasz mozikba, és meglepő módon rengeteg pénzt hozott a konyhára, még akkor is, ha nem volt olyan kasszasiker, mint amilyenek a későbbi mozijai. A jó kereseti lehetőség és a sokat ígérő színészi karrier miatt feladta vállalkozását, és egyik westernfilmet a másik után forgatta.
1969-ben, a nyolcadik filmjük forgatásán találkozott Mario Girotti és Carlo Pedersoli Enzo Barbonival, akinek érdekes ötletei voltak a westernfilmek terén, különösen a Spencerrel és Hill-lel készültekkel kapcsolatban. A duó, illetve Barboni, aki épp akkor vette fel az E.B. Clucher művésznevet, közösen forgatta le Az ördög jobb és bal kezét, és 1971-ben a folytatását, Az ördög jobb és bal keze 2-t.
Már az első közös alkotás is nagyon nagy siker volt, míg a második végleg megalapozta Bud Spencer és Terence Hill népszerűségét. 1972-ben pedig megszületett előbbi második kislánya, Diamante, aki jelenleg New Yorkban él, és építészként dolgozik.
Ha nem lett volna Giuseppe Colizzi, nem lett volna Bud Spencer és Terence Hill sem. Ő volt az, aki egy véletlennek köszönhetően először összehozta a két sztárt az Isten megbocsát, én nem című westernben. Colizzi nemcsak egy átlagos westernt akart forgatni, hanem a humort mint stíluselemet is bevetette, és ezt ugyanúgy használta elkövetkező filmjeiben, a Bosszú El Pasóban (másik ismert címén: A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú), valamint az Akik csizmában halnak meg című westernvígjátékokban is. Alapvetően ezek kövezték ki az utat Enzo Barboni későbbi igazi westernvígjátékaihoz.
Miután a Colizzi által összehozott páros igazi szupersztár lett Barboni rendezésében, Az ördög jobb és bal keze első és második része után Colizzi elkészítette velük a Mindent bele, fiúk! című vígjátékot: ez lett a páros első filmje, ami már nem western volt. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mekkora rizikót vállalt azzal, hogy Spencert és Hillt kiragadta a spagettiwesternek megszokott környezetéből, és teljesen más területre rakta őket. Colizzi azonban minden probléma nélkül megbirkózott ezzel a kihívással is, és ilyen értelemben azt lehet mondani, hogy kétszeresen is ő a páros „apja”. Terence Hill a maga módján méltatta is Colizzit, amikor a Don Camillót „felfedezőjének” ajánlotta.
Colizzi 1925-ben született Rómában, majd miután megszakította egyetemi tanulmányait, mindenfelé lakott a világon, idővel pedig visszaköltözött Rómába a negyvenes évek végén, hogy ott íróként dolgozzon. Élményeit könyveiben dolgozta fel, melyek 1958 és 1960 között jelentek meg. Mivel az olasz filmiparnak nagy szüksége volt rátermett emberekre, Colizzi ki is használta a lehetőséget, és több területen is dolgozott, többek között például Luigi Zampa direktor asszisztenseként, valamint producer is volt.
Amikor a hatvanas évek közepén a spagettiwesternek virágkorukat élték, Colizzinak, aki mellesleg saját bevallása szerint is nagy rajongója volt Sergio Leonénak, lehetősége nyílt arra, hogy megcsinálja első saját filmjét, ami az Isten megbocsát, én nem! címet viselte. A nagy siker lehetővé tette számára, hogy az alkotást két másik kövesse, amelyeknek nemcsak rendezője, hanem producere is volt.
A Mindent bele, fiúk! után nyugodtabb időszak köszöntött életébe: rendezőként és forgatókönyvíróként is tevékenykedett, de miután elkészítette Keith Carradine-nal és Tom Skerritt-tel az Arrivano Joe e Margherito című filmet, elmaradt a várt siker. Colizzi ezután visszavonult, vett magának egy saját televízióadót, és ott próbálta ötleteit megvalósítani. Az ebből származó tapasztalatokat a Switch című vígjátékban dolgozta volna fel, de ennek megvalósítására sajnos már nem került sor, ugyanis Giuseppe Colizzi 1978. augusztus 23-án váratlanul elhunyt Rómában. Eredetileg ő lett volna az Én a vízilovakkal vagyok rendezője, de hirtelen halála miatt végül Italo Zingarelli foglalta el a rendezői széket.
Enzo Barboni bizonyosan a legjelentősebb ember Spencer és Hill mögött. Bár nem ő hozta össze őket – ez a megtiszteltetés Giuseppe Colizzié –, de ő ismerte fel a párosban rejlő potenciált a vígjátékok tekintetében, és ő tökéletesítette tipikus ismertetőjegyeiket, ami végül sikerük titka volt egész pályafutásuk alatt. Barboni, aki filmjeit E.B. Clucher néven – a Clucher édesanyja lánykori neve volt – forgatta, a zátonyra futott spagettiwesterneket paródiaszerűen szemlélte, és ezzel meg is adta a kegyelemdöfést ennek a műfajnak.
Barboni kitűnő filmes volt, aki különös érzékkel bírt a helyzetkomikum ábrázolásában. Nemcsak rendezői képességei miatt örvendett óriási hírnévnek a szakmában, hanem nagyon kedvelt egyéniség is volt. Riccardo Pizzuti is egy lett csodálói közül.
„Barboni tiszteletre méltó, egy igazán finom ember.” (Riccardo Pizzuti)
Fia, Marco Tullio Barboni is a filmiparban tevékenykedik, és ő is közreműködött a páros néhány munkájánál forgatókönyvíróként.
Enzo Barboni 1922. július 10-én született Rómában, és már korán felfedezte szenvedélyét a fényképezés iránt. Míg testvére, Leonida Barboni elég korán kezdett el dolgozni a filmiparban, a fiatalabb Barboni 1942-ben az Institut Lucénak dolgozott, és dokumentálta a németek bevonulását Oroszországba. Később Leonida munkákat szerzett testvérének operatőrként, volt rá példa, hogy közösen is dolgoztak.
1953-ban találkozott Václav Víchcsel, aki akkoriban Olaszország legjobb operatőrének számított, és Barboni neki asszisztált pár filmnél, mielőtt 1956-ban ő maga lett volna a Ciao, Pais… című produkció operatőre. A mozi elég jelentős bukás lett, így Barboni csak 1961-ben tért vissza, a Romolo e Remo operatőreként. Ekkor találkozott Sergio Corbuccival, aki a film rendezője volt. Mivel jól kijöttek egymással, hosszú évekig dolgoztak együtt, ennek a közös munkának a gyümölcse többek között a Django (1966) is. Az elkövetkező években Barboni több spagettiwesternt rendezett, még Bud Spencerrel és Terence Hill-lel is.
Rendezőként az első filmje a Ciakmull – L’uomo della vendetta (1970) lett, majd ezt követte Az ördög jobb és bal keze, amelynek a forgatókönyvírója is volt. Az ördög jobb és bal keze 2 akkora siker lett, hogy neve ezzel be is került a történelemkönyvekbe.
Visszatekintve azt lehet mondani, hogy a Spencerrel és Hill-lel közösen készített filmeken kívül nem tud olyan sok mindent felmutatni. Az ördög jobb és bal keze előtt csupán egy produkciót rendezett, méghozzá egy elég jelentéktelen westernt, ami bár megmutatta, hogy van tehetsége, mégsem lett népszerű mozi. Ennél az Angyali jobbhorog (1974) lényegesen sikeresebb lett, bár az sem annyira, mint Az ördög jobb és bal keze, amelynek nem hivatalos folytatása volt Giuliano Gemmával, viszont Bud Spencer nélkül.
A Szakadt szakasz (1982), szintén Gemmával a főszerepben, ugyanúgy nagy bukás lett, ezért ezután inkább a párossal való közös munkákra koncentrált. Csak 1995-ben próbálta meg sikeres védencei nélkül megvetni a lábát a Trinità & Bambino... e adesso tocca a noi című produkcióval, de ezzel sem tudott kilépni egykori sikerfilmjei árnyékából, hiszen ez is csak egy Trinity-remake lett. A film a régi hősök nélkül bukásra volt ítélve, ennek következtében Barboni vissza is vonult a filmezéstől. Enzo Barboni 2002. június 23-án halt meg Rómában.
1971-ben Bud Spencer, miután korábban két tőle idegen filmben is játszott, először alakította Rizzo felügyelő szerepét a Piedone, a zsaruban. A karakter saját ötletén alapult, és a kedvenc szerepe lett. Spencer számára fontos momentum volt, hogy önállóan is nagy sikert tudott elérni.
A repülés közben az egyik legnagyobb szenvedélyévé vált, így 1975-ben (abban az évben, amikor Terence Hill-lel együtt megkapta a híres német Bambi-díjat) megszerezte a pilótaengedélyt helikopterre. Ennek az egyik oka a Mindent bele, fiúk!-ban játszott szerepe, amiben egy pilótát alakított, ekkor kezdett el érdeklődni a repülés iránt. Két évvel később, 1977-ben megszerezte az olasz repülési engedélyt repülőgépekre, innentől fogva vezethetett magánrepülőket. 1979-ben a Cinema magazin Jupiter-díját kapta meg, őt választották a legkedveltebb közéleti személyiségnek.
1981-ben a tevékeny üzletember, Pedersoli elkezdett pénzt keresni a hobbijával, megalapította saját légitársaságát, a Mistral Airt. Ugyanebben az évben megkapta a pilótaengedélyt Svájcban és az Egyesült Államokban is. Szinte mellékesen megalapította gyermekruhákat forgalmazó cégét, amit egész egyszerűen Bud Spencernek nevezett el.
1982-ben forgatta le Stefano Vanzina, alias Steno rendezésében a Banános Joe-t. Noha már évek óta saját ötleteket is szállított a forgatókönyvekhez, és nagy befolyása volt azokra, ez lett az első alkalom, hogy ő maga írta.
1985-ben utolsó alkalommal (legalábbis egy időre) forgatott Terence Hill-lel a Bruno Corbucci által rendezett Szuperhekusok során.
Bruno Corbucci Bruno Corbucci kevésbé ismert, mint bátyja, Sergio, de ő is több ízben dolgozott Bud Spencerrel és Terence Hill-lel. Többször is írt bátyja filmjeihez forgatókönyvet, legyen szó akár a Djangóról (1966) vagy A halál csöndjéről (1968). Nagyon gyors tempóban dolgozott: pályafutása alatt több mint 130 filmhez írt forgatókönyvet, és ötvennél több alkotást rendezett.
Hasonlóan bátyjához, ő is kipróbálta magát különböző műfajokban. Rengeteg vígjátékot írt és rendezett olyan sztárokkal, mint például Totò, de kísérletezett olcsó softpornó filmekkel is, emellett nem riadt vissza az ókori témájú mozgóképektől sem, sőt, még horrormozikat is készített. Többször dolgozott ugyanazokkal az emberekkel együtt, kezdetben Giovanni Grimaldival, később Maria Amendolával. A fentieken túl a serény Corbucci még komponistaként is tevékenykedett, ezáltal többször hozzájárult a filmzenékhez is.
Bruno Corbucci 1931. október 23-án született Rómában. Kissé – legalábbis rendezőként – olyan volt, mint egy szalagsori munkás, aki ritkán készített nagyon emlékezeteset, inkább csak egyik filmet csinálta a másik után. A filmipar világában 1956-ban tette meg az első lépéseket: egy tévés minisorozat, az Il marziano Filippo forgatókönyvét írta. Rendezőként 1965-ben, a James Tont operazione D.U. E. című James Bond-paródiával debütált, az ezt követő években pedig rengeteg alkotást készített számos műfajban.
Amikor az olasz mozi a nyolcvanas években válságba került, Corbucci tévés produkciókon kezdett el dolgozni. Legutolsó filmje rendezőként az 1995-ös Gran Casino minisorozat, majd igazi búcsúprodukciója a Terence Hill-lel forgatott Én vagyok a fegyver (1996) lett. Bruno Corbucci 1996. szeptember 7-én hunyt el Rómában.
Bár Spencer hosszú ideig hallani sem akart róla, hogy a tévének dolgozzon, 1988-ban meggondolta magát, és elvállalta az Óriási nyomozó című sorozatban Jack Clementi szerepét. E karakter is saját ötletén alapult, ám ez alkalommal Carlo Pedersoli néven szerepelt a stáblistában.
1994-ben került sor a legendás páros visszatérésére a Bunyó karácsonyigban. Ez volt az első alkalom, hogy Terence Hill rendezte a közös filmjüket, mely visszatérési kísérlet és a spagettiwestern felélesztésére irányuló próbálkozás is volt egyben.
Ezután nyugodtabb időszak következett Bud Spencer életében. Kisebb, tőle szokatlan szerepeket vállalt el, valószínűsíthetően életkora és egészségügyi okok miatt. Pedersoli ekkor már túl volt jó pár operáción, többek között csípőprotézist is kapott.
2002-ben eladta Mistral Air légitársaságát, mely mellesleg már régóta a TNT csoporthoz, az olasz postához tartozott.
2005-ben jelöltként indult a helyi választásokon Silvio Berlusconi pártjában, a Forza Italiában. Ő maga azt mondta erről, ez egyfajta baráti szívesség volt Berlusconinak, akit már régóta ismert. Egészségügyi okok miatt azonban nem tudott kampányolni, így végül veszített.
Hatéves szünet után, 2009-ben tért vissza egy német vígjátékkal, a Maffiózó vagyok, drágám!-mal. Látogatása Németországba olyan volt, mint egy diadalmenet: hatalmas örömmel fogadták, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy 2010-ben leforgatta az I delitti del cuoco című sorozatot, és kiadatta önéletrajzát, mely Németországban 2011 áprilisában jelent meg, és sokak meglepetésére bestseller lett. Ezt követően beutazta Németországot, rengeteg sajtóeseményen és autogramosztáson vett részt, s mindenütt nagy érdeklődés kísérte.
