Post Void – teszt

Repülő pixelek és árkád mechanizmus. Ez a két szó, mely legjobban jellemezi a Post Void nevet viselő kis projektet. E két tulajdonság pedig olyan kombinációt alkot, mely egyszerre zavaros, és félelmetes. A Hellbound után tehát újra a ’90-es évek kerülnek az asztalra, nézzük, mit tud az YCJY játéka!

Az alapkoncepció nem túl bonyolult, haladj a lineárisan kialakított pályákon, öld meg ellenségeidet, juss el a következő szintre! Ha meghalsz, kezdd elölről! Ha pedig valamilyen csodával határos módon túléled, és végighaladsz a 15. szinten is, tiéd a dicsőség. Egyetlen fogás van rajtunk, mégpedig az egészségi állapot, melyet a bal kezünkben tartott kis dolog jelképez, pontosabban a lötty, ami benne van. Mit ad Isten, ez folyamatosan folyik ki a padlóra, ám szerencsére az ellenfelek legyűrése visszatölt egy bizonyos mennyiséget. Egyszerűbben fogalmazva: ha megállsz, meghalsz!

Ha egyetlen jelzővel kellene illetnem a Post Voidot, az a gyors lenne… Tényleg az, méghozzá olyannyira, hogy a képernyőképek készítése volt talán a legnagyobb kihívás az elmúlt napokban. Ellenfeleink kellően változatosak, és elég kielégítően képesek darabokra hullani szemünk láttára, ráadásul elég könnyen, feltéve, hogy fejet ért a találatunk. Ezt nem is nehéz kivitelezni, tekintve, hogy a hitbox hatalmas, majdnem, hogy gyerekjáték.

Ha elég szívósak vagyunk, és kitartunk az adott szint végéig, választhatunk egy marék frissítés közül a következő felvonásra. Kicsit kiábrándító, hogy ezen kívül semmiféle progresszió nincs a játékban. A Post Void olyannyira összpontosít, hogy fantasztikus ügyességi játék legyen, hogy a tudat, hogy ha meghalsz, minden eszköz megy a süllyesztőbe, feltüzel, nem pedig zavar.

Nincsenek felvehető tárgyak, vagy mellékküldetések, melyek miatt aggódni kellene, a játékmenet egységes. Mégsem nevezném agyatlan dolognak ezt, ugyanis teljes agykapacitást, és 100%-os figyelmet igényel még így is. Ehhez véleményem szerint a vizualitás és a hanghatások is hozzájárulnak. Az ellenfelek olykor mással összehasonlíthatatlan módon sikítoznak, a padló futás közben hullámzik, lövéskor fekete-fehér villanás észlelhető a képernyőn, a falak pedig a maguk narancssárga és rózsaszín árnyalatukkal szinte végeláthatatlannak tűnnek.

Kicsit a hangzásnál maradva. e tekintetben a játék olyat tett le az asztalra, melyre még nem láttam példát: Steam-achievmentet kaptam azért, mert a beállítások menüben teljesen levettem a zene hangerejét, ráadásul egy ajánlást is kaptam a Post Void Playlistre Spotifyon. Az ezen a listán szereplő dalok pedig valóban a már emlegetett, évtizedekkel ezelőtti korszakot idézik. Sosem gondoltam, hogy lesz olyan játék, amit némítani fogok, hogy inkább zenét hallgathassak helyette (vagy bármi mást).

Nem is tudom, mit mondjak… „First, there was the Void. Then, there was a Headache…” A Post Void színtiszta rákkenroll. Ahogy már az elején is említettem, egy árkád mechanikával megáldott adrenalinbomba. Durva, kemény, őrületesen nehéz, és nincs jutalom. Ugyanolyan félelmetes, mint amennyire zavaró, és éppen ezért annyira nagyszerű.