Miért vagyunk g*cik egymással?!

Talán kicsit erős címet választottam ennek a cikknek, azonban úgy érzem, érdemes hatásvadásznak lenni, ugyanis a következő pár sorban(?!) arról szeretnék értekezni, miért viselkedünk sokszor embertelenül egymással a multiplayer játékokban.

(Akinek nem inge, ne vegye magára a következőket, de úgy gondolom, aki huzamosabb ideje játszik többedmagával, legalább egyszer már találkozott az anyázás valamilyen formájával).

Engedjétek meg, hogy egy önvallomással indítsak: nem olyan rég kerültem vissza a nyeregbe: nagyjából egy éve vagyok boldog tulajdonosa egy PlayStation 4-nek. Abba most ne menjünk bele, miért kedvelem jobban a konzolokon való játékot (az akár egy másik cikknek a témája is lehetne), a lényeg, hogy egész életemben a kontrollert preferáltam.

A legtöbbször Rocket League-et játszok más játékosokkal illetve ez az a játék, amelyben a legjobban kiütközik a probléma: a probléma, ami nem más, mint a másik nem tisztelése.

Alapvetően nem vagyok az az irányítót a földhöz csapkodós típus: nem sok szoftver tud feldühíteni, a talkshow óta ismert „idegállapotba vagyok Móóóni!” élethelyzetbe is ritkán kerülök. Persze, én is szoktam káromkodni, de egyáltalán nem abban a kontextusban, mint amit egyesek megengednek maguknak. Kicsúszik egy csúnya szó, bumm - nem történik tragédia, főleg akkor nem, ha a jelentése nagyjából a „cica rúgja meg” kifejezéssel vetekedik, csak vulgárisabban.

A gond ott kezdődik, amikor a beszélgetés… nem, a monológ átcsap személyeskedésbe. És szerintem ti is láttatok már olyat, amikor ÍRÁSBAN is tökéletesen lejön ez.

Két jelenséggel szeretnék most mélyebben is foglalkozni: a szimpla anyázással illetve az alázással.

WTF?!

A szituáció ismerős lehet: csatlakozunk egy ranked mérkőzéshez, megkezdődik az összecsapás és úgy tűnik, jobbak vannak ellenünk. Nos, ilyenkor előfordul, hogy a csapattársaink ahelyett, hogy mondjuk picivel jobban koncentrálnának a játékra vagy megpróbálnának más taktikával mégiscsak győzedelmeskedni, fogják a klaviatúrát és minden kifejezést, amit másoktól vagy a neten találtak, módszeresen elkezdik pötyögni. pötyögni?! A gatling gun nem lő ki annyi skúlót egy perc alatt, ahány karaktert ezek leütnek! wtf, ffs, aztán a komolyabb beírások: motherfcker, scker, b*tch és a többi, mondatba foglalva.

A legtöbben már ezt se bírják, jön a kontra (stfu a leggyakoribb) és a végén már ott tartunk, hogy a 3v3-as meccsben egyedül kergetem a labdát, miközben a többiek össze-vissza szállnak, a bőrt véletlenül se találják el még akkor sem, amikor teljesen tiszta a kapu. A leírást nyugodtan helyettesítsétek be az általatok játszott program szituációival.

Felmerül ugye a kérdés: miért jó szidni a másikat ahelyett, hogy játszanánk?! Erre még visszatérünk.

N00b

A másik típus az, aki nem éri be a nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, ő ajtóstul ront rátok és elhord mindennek: vagy azért, mert annyira jól játszotok, vagy azért, mert épp rossz passzban vagytok. Neki mindegy, csak legyen egy támadási felület, csillanjon meg a lehetőség, azonnal odaszúr. Nem áll meg az egyszerű dolgoknál: a sárba tipor, fenyegetőzik például azzal, hogy YT-ra tölti az aktuális játékmenetet. Fennhangon röhög, kárörvend, magyarul: pumpálja belétek az ideget, ha hagyjátok… mert ha hagyjátok, elérkezik a pillanat, amikor már a játék, az eredmény teljesen háttérbe szorul, semmi másra nem tudtok ti sem koncentrálni csak arra, amit ír, mond.

Mit lehet tenni ilyen játékossal szemben? Az első és legfontosabb - szerintem -, hogy mindig, minden körülmény között higgadtak maradjunk. Lehet, hogy sokat szenvedtünk egy-egy eredményért, de alapvetően akkor is egy szoftverről van szó, egy virtuális valamiről, ami persze érték, a rangokért küzdöttünk, de nem szabad hagyni, hogy mindez a fejünkre nőjön. Kell egy határt tartani, megálljt parancsolni ezeknek a valótlan elismeréseknek.

Okés, ez megvan bennem, nem a szintek töltik ki az életem, de akkor is, egy ilyen gyökér ne magyarázzon már - mondhatjátok erre. Teljesen igazatok van: senkinek nincs joga a földbe tiporni titeket, de sajnos megtörténik. És elborulhat az agyunk is. A legrosszabb, ha ilyenkor konfrontálódunk, mert attól a másik csak még jobban élvezni fogja a helyzetet. Hiába az észérvek, a józanság vagy akár a pozitív szemlélet, az se fogja meghatni: teljesen mindegy, mit mondunk. Ha beállunk a sárdobálózásba, azzal csak őt igazoljuk, diplomatikus módban pedig úgy peregnek le a szavak, mintha egy szót se szóltunk volna.

A legjobb megoldás tapasztalatom szerint a figyelmen kívül hagyás, illetve az adott mérkőzés végének kivárása. Hiába mondja, hogy ide vagy oda feltölti, világgá kürtöli mindazt, amit az adott játékmenetben nyújtottunk, a legtöbbször erre már nem veszi a fáradtságot.

Mire jó ez?

A legnehezebb kérdés ez. Skatulyázhatnék, hogy a másik oldalon biztosan egy tizenéves, kicsit duci, pattanásos fiatalember ül, aki képtelen normális kapcsolatokat kialakítani embertársaival, de ezzel csak féligazságot fogalmaznék meg. Nagyon sok az olyan érett felnőtt, akivel amúgy minden rendben van a „normális” életben, de ha kontrollert vesz a kezébe, elborul az agya és kikel önmagából. Sose tudhatjátok, hogy iskolázott, jó munkával rendelkező illető vagy egy suhanc az, aki mindent megtesz azért, hogy elrontsa a szórakozásotok. Soha. A jelenség mögött renget tényező áll: hogy milyen pozícióban dolgozik, milyen gyerekkora volt/van, kik a barátai, milyen a személyisége. Nekem például van egy olyan baráti társaságom, akikkel ha összejövünk, mindenkit szekírozunk, akit csak érünk, holott más esetben csak magamban jegyeznék meg egy-egy dolgot.

És hogy mire jó ez az egész: én csak remélni tudom, hogy bizonyos frusztrációknak a levezetését láthatjuk ilyen esetekben, gőzkieresztést és nem valami komolyabb betegséget. Tudom, hogy nagyon nehéz ezekből a szituációkból jól kijönni, sokszor akár magától a játéktól is elveheti az ember kedvét az ilyesmi, azonban egy dolgot ne feledjetek: ti vagyok akik eldöntitek, bekapcsoljátok-e az aktuális szoftvert, ti döntötök abban, hogy csatlakoztok-e annak közösségéhez. Bizonyára tudjátok, hogyan működnek a dolgok, mire számíthattok, vagyis tisztában vagytok az esetleges negatív élmények lehetőségeivel. Tudtok mérlegelni és eldönteni azt: jó-e annyira a játék, okoz-e annyi örömöt, hogy a néhány - elnézést a kifejezésért - parasztot elviseljétek.

Hiszen miért játszunk (multipalyer játékokat): azért, hogy kikapcsolódjunk, hogy szabadidőnket kellemesen töltsük el miközben - igaz, csak virtuális - eredményeket szerzünk, amikről tudjuk, hogy megdolgoztunk értük. Igen, a legtöbben ezért játszunk…