Hi-Fi RUSH – teszt

Mindössze pár napja, január 25-én került megrendezésre az Xbox és a Bethesda rendezvénye, a Developer_Direct címre keresztelt esemény, ahol még aznap megjelent az egyik bejelentés. Igazából aznap. A Hi-Fi RUSH névre hallgató program a Bethesda kiadásában jelent meg, de az a Tango Gameworks dolgozott rajta, amely talán a The Evil Wihin szériáról ismerhető meg a legkönnyebben, de a GhostWire Tokyo megjelenése is hozzájuk fűzhető. Első ránézésre az új játékuk pedig tipikusan a Gamepass kínálatának feltöltésére szánhatták, egy kis mellékprojektként, amelyet a Microsoft rendelhetett be a Bethesda felvásárlását követően, de amellett, hogy a játék rendezője, John Johanas kijelentette, hogy a fejlesztés már 2017-ben elkezdődött, igazából jóval többről is szól a program. A Hi-Fi RUSH nem csak egy rövid mellékvágány, hanem érzésre egy igazi szerelemprojekt volt a készítők számára.

A mai alanyunk minden, amire ebben az ingergazdag, a figyelmünket folyamatosan elterelő világban szükségünk lehet. Színes, szagos, ritmusos, élettel teli. Az alapkoncepció szerint Chai-t irányítjuk, akinek a mellkasában is egy MP4 lejátszó dobog, és annak ritmusát az egész teste átveszi. Robotikus kezével pedig képes egy gitárt formálni, amivel az ellenfelek változatos tömkelegét csapkodhatjuk egy akciódús, pörgős hack and slashként. Senkit ne tévesszen meg a képregényes ábrázolatú Devil May Cry kinézet, ugyanis ide még annál is több ritmusérzék kell, hisz az egész hack and slash formula le van öntve a ritmusjátékok minden velejárójával, és egy olyan különös kombinációt képez, mint tavaly az FPS-be bugyolált ritmusjáték, a Metal: Hellsinger. Viszont ez ne is tántorítson el senkit. A Hellsinger is egészen megengedő volt a műfajban újabb játékosokkal, a nagyon részletes kalibrációval, és vizuális megjelenésével. Sok mindenben követi ezt a formulát a mai alanyunk is, nagyon hasonlóan megjelenik egy sáv, ami mutat minden ütemet, mikor nekünk is ütnünk kell. Azonban ez érzésre nem annyira pontos mint a Hellsingeré, és nem tudjuk olyan részletesen beállítani a késést mint ott. Cserébe viszont itt minden más is abban az ütembe mozog amiben a zene, a tárgyak, a pálya minden szeglete, de még a HUD is. Elég csak átadni az érzésnek magad, elkezdeni rázni a fejedet, és egy idő után Chai ritmusa veled együtt él.

A játék pedig tanít. Egy mérnöki szintén kimért fejlődésgörbe található meg az ügyességi feladványok nehézségének fokozásánál, ahol egy pillanatra sem hagyja azt, hogy ne legyen sikerélmény, de mégis folyamatosan többet vár el a játékostól. Eleinte már az is nagy feladatnak tűnhet, hogy ritmusra harcoljunk a közellenségek ellen, de pályáról pályára mindig van valami új mechanika amit meg kell tanulni, vagy ami éppen a korábban elsajátított képességeink még tökéletesebb használatát követeli meg tőlünk. Például a védekezés egészen a harmadik vagy a negyedik pályáig elő sem jön, de a megtanulása nélkül nem lehet haladni a játékban. Először csak 1-1 támadást kell levédeni, aztán teljes támadássorokat, majd többlépcsős támadássorokat, majd pedig ezeket egybekötve a kikerüléssel, a végső ellenfélnél meg már arra döbbenünk rá, hogy vizuális megjelenés nélkül teljesen érzésre védünk le 5-6 támadást, amelyet korábban még nem is láttunk. Tényleg nagyon jó érzés ez a folyamatos fejlődés, még ha néha le is maradunk egy kicsit mert újra kell próbálni pár ellenfelet. A végigjátszásom alatt egyszer sem éreztem azt, hogy a játék hibája miatt haltam volna meg, végig csak azt, hogy hol rontottam el, és miben kell jobbnak lennem.

Ezt mondjuk egy kicsit árnyalja a quick time event rendszer, ami annyira nem sikerült polírozottra. Elég sokszor hagyatkozik erre a játék nagyon sok féle módon, de néha bármennyire is jó az ember ritmusérzéke, követhetetlen. Túl kevés idő alatt kell túl sok nagyon hasonló ikont átlátni, és teljes tökéletes időben reagálni rájuk. Leginkább akkor válik idegesítővé, ha futószalagon jön az egér szimbóluma, de összevissza, hogy a bal vagy a jobb gombot kell lenyomni, és olyan kicsi a különbség vizuálisan, hogy annál a tempónál nagyon nehéz észre venni. Amiért még nem túl szerencsés ennyi quick time eventet használni, az az, hogy elveszi a figyelmet az amúgy nagyon igényes átvezetőkről. Szinte semmit nem látni a stílusos, jól animált és érdekes videókból, mert vagy a gombokra figyelünk, vagy pedig azt várjuk, hogy mikor kell a gombokra figyelnünk.

A játék egyébként nagyon ügyesen találta el, hogy milyen hosszúnak kell lennie. 12 felvonásból, ahogyan itt nevezik, úgy trackből áll a program, és a teljesítési idejük a játékos ügyességétől és a felfedezésektől függőn olyan 45 perc és 1,5 óra között mozog. A játék összesen olyan 10-12 óra alatt játszható ki, ami elég hosszú ahhoz, hogy megérje a nyomott, 30 eurós árát, de nem is túl hosszú, hogy egyszerűen a játékos besokaljon tőle. Nagyon sok inger, minden nagyon színes, nagyon látványos, és hosszútávon egy 15-20 órás játékidőnél ez már inkább csaphatott volna az idegesítő, de legalábbis a nem kellemes kategóriába. Itt viszont erről szó sincs, cserébe viszont van idő rengeteg vicces és szórakoztató dialógusra a színes karakterfelhozatallal!

Ugyanis igen, a Hi-Fi RUSH egy nagyon szórakoztató karakterpalettát vonultat fel. A főszereplő Chai igazából egy lebutított Peter Quill interpretációnak is érződhet, de itt van a nagy melák, ám mégis aranyszívű Macaron, valamint Peppermint, aki a tipikus először nem kedvelem a főszereplőt, de mégis vele tartok mert közösek az érdekeink sztereotípiát erősíti. Később még bővül a csapat, illetve majdnem minden pályának van egy egyedi jellemű főgonosza, akik közül talán Zanzo messze a legszórakoztatóbb, és izgalmasabb. A karakterdizájnok meg legalább annyira pöpecül el vannak találva, mint az alapvető stílusa és megjelenése az egész játéknak.

Összességében tehát a Hi-Fi RUSH egy frissítő élmény a mai játékpiacon. Egy szívvel és lélekkel készült kaland, amely mer más lenni mint a stúdió eddigi munkái, teli ötlettel, és lendülettel. Egy nagyon kellemes indítása az idei évnek, talán ennél jobbat nem is kérhetnénk.