Hellbound – teszt

Szedjük össze, mi is kell egy ’90-es évekbeli FPS-hez… Legyen benne egy főhős, aki minden ellenfelét a „motherf*cker” jelzővel illet, rengeteg vér, rikító narancssárga láva, észbontó riffek, fegyverek, amiket nem kell újratölteni, és démonok, akik úgy loccsannak szét, mint egy almáslepény, amit ledobsz a harmadik emeleti erkélyről. 2020-at írunk, és a Saibot Studios egy olyan játékkal állt elő, mely minden felsorolt kritériumnak megfelel. Ez a Hellbound.

A kezdet kezdetén a “Warning! This game is being made like it was the ’90s. Some people may find it too difficult.” felirat fogadja a játékosokat. Mégis azt mondanám, hogy a fejlesztők nem jól emulálták a múlt évezred legvégét a mai világba. A hatás sok esetben inkább bosszantó, mintsem élvezhető. Az ellenőrzőpont-rendszer borzalmas, a nehézségi szintet pedig jóformán csak az ellenfelek száma határozza meg, illetve az, hogy keményebb fokozatokon már nem csak az arcukba, de mögénk is spawnolnak a különféle lények.

A kampány mindössze 3-4 órát vesz igénybe, a végét pedig lerendezik egy már-már bosszantóan lassú, ám hatalmas főellenséggel, akit második próbálkozásra sikerült is magam alá gyűrni. Tartalmát tekintve sem nagy eresztés, hét szintről beszélünk, melyen mindössze 3 féle ellenféllel kerülünk szembe, plusz a boss. Hat fegyverből álló arzenálunk, és az öklünk, ami kisegít a bajból. Noha a lövöldözés jó érzéssel tölt el, a közelharcot semmilyen esetre sem ajánlom, felesleges volt egyáltalán belerakni is a játékba e lehetőséget.

Az igazság az, hogy nincs nagyon más említésre méltó dolog a Hellboundban. A sztori végigvitele után egy túlélő módban van lehetőségünk bizonyítani rátermettségünket. Ehhez hasonlóval talán a Seroius Sam-ben lehet még találkozni, de a kampány során is voltak effajta pillanatok.

Hozzátenném azonban, hogy észrevehetően olyan emberek állnak a projekt mögött, akik szeretnek játszani. A „baj” talán az, hogy nekünk még gyerekszerelem volt e hentelés. A Doom, a Quake, vagy a Duke Nukem elsöprő sikerei mögött nagyrészt az áll, hogy mindenkinek megtiltották, hogy játsszon vele. A fegyverek, az erőszak, a szóhasználat, vagy épp a motoros-sátánizmus mind-mind olyan elemek, amik ellentmondanak szüleink erkölcsi tanainak.

A Hellbound is üldözi ezt az utat, de csak felületesen sikerült végigjárnia. A gépfegyverrel való démonhentelés mindig is szórakoztató volt, most is az, és mindig az is lesz, azonban vannak játékok, amik ezt sokkal jobban kivitelezték. Így pedig elég nehéz elképzelni, miért választaná valaki a Hellboundot egy már sokkal jobban bevált útnál.