Call of Duty: WWII - teszt

Idén november 3-án szemtanúi lehettünk a Call of Duty széria gyökereihez való visszatérésének, melyet a fejlesztők a várva várt WWII-vel értek el. Igen, az online szekció, és a zombi mód is része e kalandnak, azonban a sztori újra fellobbantja a remény lángjait a veterán rajongók szemében. Egy amerikai katona szemszögéből kísérhetjük végig a történéseket, melyek a nácik által megszállott Európát és annak népét veszik alapul, a civileket is beleértve.

ANormandiától egészen a Rajnáig terjedő játékmenet bár túl sok újdonságot nem kínál, Ronald Daniels és az első Infantry Division tapasztalatait első kézből tárja a játékosok elé egy több mint 6 órás kampányban. Az intenzív harcok méltón egészítik ki a történelmi eseményeket, melyek kiváló vizuális-, illetve hangtervezésen alapulnak. Az utazás remekül állítja szembe a festői környezetet a halál és a pusztulás motívumával.

A jól megtervezett személyiségek, és a karakterek egyéniségei nagyban támogatják az elbeszélés sikerét, ráadásul igen közvetlen módon segítenek a harcok során. Robert Zussman legjobb barátként az egészségügyi ellátmányokról gondoskodik, míg Drew Stiles a fegyverarzenált tartja kézben. A háború által edzett William Pierson-t sasszeme és pártatlansága teszi alkalmassá parancsnoknak. Mindez inkább a megnyugvást erősíti, ám az egyre több gyilkosság ezt szép lassan felszámolja. Ennek eredményeképp egy furcsa, ám bevált módját kapjuk a hangulat megalapozásának.

Míg egyértelműen Daniels történetére összpontosít, a Sledgehammer időről időre elmozdítja a perspektívát, mikor a tank parancsnok Perez bakancsából a francia ellenálló, Rousseauéba vezényel. Ezen külsőségek a tipikus one-man-army szemléletet erősítik, a játék a csoportos erőfeszítésből húzza a legnagyobb hasznot. A küzdelem önmagában nem a végső cél elérésére koncentrál, hanem az egyes kisebb szakaszokon való túljutásra, melyek során éppen annyi ellenséget kell „csak” legyűrnünk, hogy az adott fedőpontot megközelítsük. Mindezt egy könnyen kezelhető géppisztollyal, de egy nehezebb haladást eredményező csendességgel, és melee killekkel is megtehetjük, a végkifejlet minden esetben egy-egy borzalmas csata, ahol a checkpointok jelentik a megnyugvást. Eközben az egész csapatra támaszkodhatunk, ráadásul értékes tagnak érezhetjük magunkat, mintha egy hanyatló céget vinnénk a hátunkon közösen.

A történethez épp megfelelő mennyiségű érzelem társul a tűzharcok közepette. Lehetőségünk van hőst játszani és hírnevet szerezni a bajtársak megmentésével, és a náci-takarékos üzemmóddal. A fejlesztők az ellenség humanizálására is kellő figyelmet fordítottak, mely a párbeszédben, a kulturális hozzáállásban, és az ártatlan polgárok segítésében is megnyilvánul. Bár apró dolgokról beszélünk, összességében mégis elérték, hogy egy sorozatgyilkosság helyett egy szívből jövő sztori részesei lehessünk.

Ennél fogva természetesen a WWII lemond a futurisztikus technológiáról és az emberfeletti mobilitásról, a 20. századhoz való visszatérés mégis talán a többjátékos szekcióban a legérzékelhetőbb. Az Európa-szerte mintegy 10 térképet felvonultató, és szinte az akkori összes fegyvernemet tartalmazó pörgés a már megszokott Team Deathmatch, és más ismert módon keresztül teszi izgalmassá a haladást. Bármi is legyen a kedvenc metódusod, a valósághű alaprajzok és a labirintus-elrendezések meggátolják, hogy unalom üsse fel a fejét. A hatalmas ugrások és a falon futás előnyei nélkül is rengeteg stratégiára van lehetőség a küzdelmek során.

Akinek hozzám hasonlóan a mesterlövész fegyverekkel van a legnagyobb tapasztalata, a Battlefield-ben megismert Rush-ra hajazó War módban van a legtöbb lehetősége villogtatni azt. Itt az egyik csapat több oldalról törekszik a térkép egyes szegmenseinek meghódítására. A lineáris, többfázisú formátum a csatatér akár megfontosabb emberévé is teheti a long-range fegyverrel rendelkezőket. Összesen három fázist sorakoztat fel, a támadó és védekező szerep asszimetrikussága pedig még több izgalmat eredményez. Ahelyett, hogy az attack oldalt véges respawnokkal korlátoznák, a nyomás ezúttal idő alapú. Bár ez az agresszoroknak kedvez, mindkét szemszögből különféle kihívásokat és lehetőségeket kapunk a hasznos részvételre.

A Call of Duty: WWII hadosztályai különösen kiemelik az eltérő játékstílusokat, miközben rugalmasságot és diverzitást biztosítanak a játékosoknak. Hogy példát is említsek, ha az Expeditionary Forcehoz csatlakozunk, kizárólagos jogot kapunk a láng alapú fegyverek használatára, ám mindez nem jelenti azt, hogy ne válthatnánk támadópuskára. Sok játékkal rengeteg eredményt oldhatunk fel, illetve jutalmakkal is gazdagodhatunk, melyeket saját felszerelésünk és képességeink fejlesztésére költhetünk, hogy minél jobban illeszkedjenek igényeinkhez. Ezeket in-game költekezés mellett mikrotranzakciók formájában is élezhetjük.

A kooperatív játékmód és a célorientált narratíva vonzerejével a zombi mód ismét bizonyítja, hogy értékes részét képezi a Call of Duty szériának. A The Final Reich címmel ellátott survival forma a túlélés fantasztikus fikcióját tárja elénk. Egy expanzív, kifelé terjedő kaland, mely könnyen elválasztja egymástól a szereplőket. Kellő koncentráció nélkül könnyen pácban maradunk, ha viszont odafigyelünk, a kapcsolók aktiválásán felül csodálatos okkult helyeket fedezhetünk fel.

A legjobb az egészben, hogy e szekció olyan formákkal van megtöltve, melyek kényszerítik a játékosokat a visszatérésre. A motiváció egyik legfontosabb eleme, hogy folyton azt az érzést kelti, hogy ha csak egy kicsit is, de haladhatunk a következő fázisban. Ezen ismétlések sokszor megvonják a komfortot a szereplőktől, ám a helyismeret jelentős értéket képvisel. Persze a legtöbben a killek számát helyezik előtérbe, gondoljatok csak bele, mennyivel jobb érzés, mikor a medic képességekre összpontosítva járulhatunk hozzá a sikerhez. Érdemes azt is megjegyezni, hogy az itt felkínált lootok sokkal nagyobbak és praktikusabbak, mint a standard többjátékos módban. Igaz, sok esetben csak fogyóezközökkel gyarapodunk, nekünk kell tudni, mikor használjuk fel ezeket.

Ha a második világháború mindennemű megvalósítását figyelembe vesszük, a Call of Duty: WWII akkor is sikeresnek bizonyul. A depresszió, mely eltölt a partaszállás előtt és a tudat, hogy (remélhetőleg) túlélem, míg a többiek közül sokan nem, egy mondhatni egyedülálló érzelmi csúcspontnak tekinthető. Emellett a zombi mód hatékonyan kapcsolja össze a többjátékos szekció vadságát a kampány célorientált formájával, így egy átfogó, túlzások nélküli kaland részesei lehetünk, mely sikeresen kihasználja a széria erősségeit.