Wolfenstein II: The New Colossus – teszt

2017. november 21. 10:07 du.
„Az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb kampányát kapjuk meg a végigjátszás alatt, éppen ezért is fájnak az apró hibák, amiket elkövettek benne. ”
Want create site? Find Free WordPress Themes and plugins.

A Wolfenstein szériáról elmondható, hogy igazi túlélő. A mára 11 részt megélt sorozat nagyrészt felejthető, közepes kalandokat kínált nekünk az elmúlt 36 évben (igen, az első rész 1981-es, mindblown), viszont mindig sikerült beékelniük egy-két felejthetetlen, akár formabontónak is nevezhető epizódot, ami sikeresen beírta magát a videójáték történelembe.


 

A

Wolfenstein 3D szinte minden 90-es évekbeli fiatal számítógépén megtalálható volt, míg a Return to Castle Wolfenstein-t a mai napig a valaha készült legjobb FPS-ek közé soroljuk. A 2009-es remake bukása után kérdéses volt a széria jövője, ekkor jött a 2014-es újabb remake és ismét valami maradandót sikerült alkotniuk, ami mind a kritikusokat, mind a játékosközösséget elégesett bólogatásra késztette. A számozott folytatás pedig nem is váratott magára sokat, amely a szebb, nagyobb és jobb koncepciót követve folytatja az öreg Blazkowicz náciírtó kalandjait.

A történet pontosan onnan folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Főhősünk régi ellenlábasa, Wilhelm Strasse halott, az ezt okozó robbanás viszont rengeteg sérülést okoz Blazkowicz barátunkat, aki így egy jó fél éves kómába is alussza magát. Az ébredése pedig nem is lehetne rosszabb, hiszen a lázadás főhadiszállásaként használt tengeralattjáró éppen ostrom alá hajtotta a náci hadsereg, élén a First Orderből már ismert Frau Engellel. A menekülés bár sikeres, az ár viszont egy jó barát élete, így a cél innentől már nem csak Amerika teljes felszabadítása, hanem egy véres és kegyetlen vérbosszú is lett egyben.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rengeteg újításon ment keresztül az játék az elődjéhez képest. Az alapok maradtak, tehát Blazkowiczot irányítva különböző helyszíneken kell majd nácikat irtanunk. Tehetjük ezt szuperkatona üzemmódban, tehát lőni, ami éppen mozog, vagy éppen sunnyogva, csendesen is végezhetünk ellenlábasainkkal. Mind ehhez egy rakás durva fegyver, brutális kivégzés és kellő mennyiségű vérlavina társul. Mondhatnánk azt is, hogy egy átlagos FPS játékról van szó, de nagyon nem ez a helyzet.

A Wolfenstein tartja az előző rész megoldását, miszerint nincs újratöltődő életerőnk, helyette a pályákon elszórt elsősegélydobozokat és páncéldarabokat felszedve kell megfelelő energiát biztosítanunk magunknak. Szükségünk is lesz ezekre, hiszen a Wolfesntein 2 nehéz. Nem kicsit, nagyon. Olyannyira, hogy egy-egy résznél normál fokozaton is nem kicsit megizzadtam, és akkor figyelembe kell vennünk, hogy ezen kívül még 3 ennél nehezebb fokozat is megtalálható a programban. Az már csak egyéni véleményem, hogy a legnehezebb fokozaton már-már LEHETETLEN végig vinni a játékot, hacsak nem használjuk ki a borzalmasan hülye A.I.-al ellátott ellenfelek hülyeségeit, hiszen a Wolfenstein 2 egyik legfőbb hibája a balansz teljes hiánya, nem csak a játékmenetre értendően (erről később). A játék, mint mondtam, nagyon nehéz, de csak ha szuperkatona üzemmódban írtjuk az ellenfeleket. Amint átmegyünk lopakodó üzemmódba, onnantól kezdve lényegében tényleg láthatatlanok vagyunk, nagyon ritkán vesz minket észre az ellenfél, és akkor is körülbelül akkor mikor már az arcukban járunk kacsatáncot. Így viszont sokan nem fognak merni akciózni, ha nem muszáj, a lopakodás önmagában pedig nem fog maradandó játékélményt nyújtani senkinek, sőt, egy idő után kifejezetten unalmassá válik majd, és tekintve, hogy nem egy rövid kampányról van szó, ez igen frusztráló tud majd lenni.

Amiről muszáj még beszélnem, az a történet, ami ismét vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Félreértés ne essék, az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb kampányát kapjuk meg a végigjátszás alatt, éppen ezért is fájnak az apró hibák, amiket elkövettek benne. Na de kezdjük a jó dolgokkal: az egész kampány úgy indít, hogy az első rész egyik fontos döntését élhetjük újra (történetesen, hogy két társunk közül melyik éljen vagy haljon) és ez a döntés nagyban megváltoztatja a történések menetét, ezzel megemelve az újrajátszhatóság erejét. Ami szintén szimpatikus volt, hogy főszereplőnk, Blazkowicz végre kapott karaktert és egy mélyen bemutatott eredettörténetet, mely meglepően drámaira sikeredett. Ezen kívül a karakterekre egy pillanatig sem lehet panaszunk, mindenkinek megvan a maga személyisége, mélysége és szerepe a történetben, külön kiemelendő a lázadás egyik új frontembere, az afro-amerikai, nagyszájú Grace és persze a főgonosz szerepét kitöltő szadista Engel asszonyság.

A történetben viszont hibádzott valami és kellett egy kis idő, míg rá tudtam jönni, hogy pontosan mi is az. És igen, ismételten az egyensúly hiánya. Igazából ugyanúgy, ahogy a játékmenetnél sem tudtam eldönteni, hogy akciózzak vagy osonjak, így a játék maga sem tudja eldönteni, hogy most egy poszt-második világháborús dráma vagy egy komolytalan popcorn játék szeretne lenni. Mint mondtam, Blazkowicz kap egy mélyebb karaktert, de ezt sajnos egy kicsit túltolták (rátolták): kicsit érdekesen veszi ki magát, mikor főhősünk körülbelül 30 katona legyilkolása után mély életfilozofálásokba kezd unaloműzés gyanánt. Sajnos többször takartam a tenyerembe az arcom ezen szövegek hallatán, mintsem egyetértően bólogattam volna. És az egész játékon végig megy ez a fura hullámvasút, és a végére már nem igazán tudjuk, hogy mi az, amit komolyan kéne vegyünk és mi az amin csak mosolyognunk kéne.

Mindent összevetve egy hibáktól nem mentes, de mindenképp szórakoztató és ami fontos, hogy méltó folytatás lett a Wolfenstein 2. Aki az agyatlan akciót szeretné élvezni, annak ajánlom a könnyebb nehézségi fokozatokat, mivel a játék tényleg nem kegyelmez. Aki viszont a kihívást keresi, annak itt a helye. Az esetleges folytatásra pedig csak annyi tanácsom lenne a készítőknek, hogy döntsék el, milyen stílust szeretnének képviselni, vagy találják meg a helyes egyensúlyt a fekete humorú komolytalankodás és az erős drámák között. Ha ez teljesül, akkor talán a trilógia lezáró darabja a generáció legjobb FPS-e is lehet.

  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
Did you find apk for android? You can find new Free Android Games and apps.
Hénya
@Hénya
„Tabula rasa”
70%
Hénya
Kiadó: Bethesda Softworks
Fejlesztő: Machine Games

+ érdekes történet, karakterek
+ • Blazkowicz múltja
+ kellő hosszúságú kampány

- egyensúlytalan történetvezetés és játékmenet
- buta AI