We are the Dwarves - teszt

A We are the Dwarves a klasszikus példája annak, amikor alacsony költségvetésből próbálnak valami szerethetőt összehozni, több-kevesebb sikerrel. Ez esetben sokkal több jutott a kevesebből, mint a többől. Sajnos.

Az alapötlet frappáns, de nem megfelelően lett kivitelezve, így elkészült egy jó játék helyett egy jó kis időpocséklást tartalmazó valami. Az elképzelés, hogy megalkossanak egy fantáziavilágot, lenyűgöző és hitelesnek vélhető környezetben remek. A gond viszont ott kezdődik, hogy már a mozgás mechanikája olyan, mint a megpenészesedett zsemle, a játékmenet pedig még közel sincsen késznek mondható, sőt, a félkész határát is súrolja, de ők ezt piacra dobták kemény 15 dollár fejében, ráadásul többjátékos funkció nélkül.

A játék a sztorit egy rövid kisfilmmel indítja, melyben egy törpöt kell alakítanunk, bár erre a címből nagyon nehéz volt következtetni, ki egy sörétes puskával akar kalandjaiba belevágni. Aztán rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül. Csatlakoznunk kell egy Smashfist nevű törphöz, aki a csapatunk része, csak nem tudjuk hol van... higgyétek el, nem veszítetek semmit, ha most nem mesélem tovább a sztorit. Lépjünk is tovább. A lényeg, hogy meghalunk. Újra. Újra és újra. Mert ez a játék nehéz. Ténylegesen, túlságosan. Az első félórában többször voltam halott, mint amíg éltem. Eddig azt hittem, a Dark Souls idegesítő, de ehhez képest az babapiskóta habbal. Nem az a frusztráló, hogy nehéz és meghalok, hanem az, hogy az esetek 80 százalékában ez a játék hibájából történik! Most sokan biztosan azt gondoljátok, hogy eltúlzom a dolgot s csak panaszkodok, hogy rossz játékos vagyok. Higgyétek el, ha így lenne, elismerném.

Kezdjük a problémákat a legelején, fontossági sorrendben:

A mozgás. Megvan szabva elég keményen, hogy hogyan és merre mehetünk, de ha ez nem lenne elég, akkor nem is mindig akar arra vagy oda menni, ahova épp kattintunk, vagy amerre épp menni szeretnénk. Arról nem is beszélve, hogy az ellenfelet csak akkor és kizárólag csak akkor támadja, ha éppen neki úgy van kedve. Olyan bájos... persze ha megszakítjuk a támadást hogy ellenfelüket új célpontként támadjuk, akkor majdnem kétszer olyan lassan megy végbe a folyamat. Semmi értelmes megoldása annak, hogy hogyan lehetne ideálisan támadni.

Továbbá a játékban limitált számú mentési pontok vannak, nem menthetünk kedvünkre szabadon éppen akkor, amikor kellene, helyette érjük be azzal, amit a játék kínál számunkra. Ha életünket szeretnénk vissza tölteni, vagy fegyverzetünket javítani, az sem olyan egyszerű, mint gondolnánk, hiszen azokra is csak kijelölt pontokon van lehetőség.

Aztán ott van még a talent fa... amit átlátni és megérteni hasonló kaliberrel bír, mint Path of Exileben átlátni ugyanezt. Ahogy a játékot fordították angolra, az is valami hihetetlen. A honlap félkész, a fejlesztők oroszok, kiknek az angol nyelvtudásuk pocsék és ezt nem is nagyon titkolják.

A grafikai beállítások rendkívül korlátozottak. Ha nagyobb, mint 1920x1080-as felbontásban szeretnénk ezt a csodás remekművet játszani, akkor jobb, ha nem is számítunk nagyobb felbontásra, mert a képernyő ~66%-át fogja csak kitenni a kép, ablak módban. Továbbá a kamera zoomot totálisan kihagyták a játékból.

Összefoglalva a We are the Dwarves egy befejezetlen játék, ami inspirálatlan fejlesztőktől és hibás játékmechanikától szenved, túlzott nehézséggel megfűszerezve. Ez nem egy élvezhető stratégiai játék, ha csak nem az idegrendszerünk felőrlése hoz minket lázba.