HUE - teszt

Évek óta nem tapasztalható komolyabb áttörés a platformjátékok frontján, a nagyobb fejlesztőstúdiók műhelyéből ugyanis nem érkezett mostanában stílus-reform. A műfaj pangó állóvizét így most újra egy indie csapat kavarhatta fel. A végeredmény egy szenzációs, agymunkára ösztönző, stílusteremtő játék lett, melyet a szakma ennek fényében komoly díjesővel jutalmazott. A HUE rendkívül ügyesen ötvözi a minimál stílusú rajzfilmes világot a monokróm ábrázolási formával. A készítők érezhetően a LIMBO alapjaira építkezve gondolhatták tovább szerzeményük alapkoncepcióját.

A történet fekete-fehérben indul, majd az irányításunk alatt szaladgáló figura megleli első színét a palettán és kezdetét veszi a fejtörős nagy kaland. A játékmenet ügyességi platformelemeket házasít vizuális, színeken alapuló feladványokkal. A cél az adott pályarészek végén található kijárat láthatóvá tétele, elérése. A kontroller jobb analóg karjának tekergetésével válogathatunk a palettán a már megszerzett színek között, melyekkel a játék hátterét tudjuk egy szemvillanás alatt megváltoztatni. Amelyik pályaelem megegyezik a háttérnek beállított színnel, az beleolvad abba és áttetszővé válik vizuális, valamint fizikai módon egyaránt. A HUE világában amit nem látunk, az egyszerűen nincs is ott. Ez a koncepció két-három színnel operálva még egészen egyszerű, több színnel dolgozva azonban már komoly fejtöréseket, ügyességi kihívásokat állít a játékosok elé. Milliónyi ötlet és variáció állja utunkat csupán a színek kevergetésével - pontosan ez a zseniális a HUE mikro-univerzumában. Az árnyjáték-jellegű grafikai megvalósítás már önmagában is hordoz egyfajta melankolikus hangulatot, az aláfestő zenékkel azonban tetőzik a katarzis. A HUE pazar kompozíciókkal vezeti rá füleinket az adott hely szellemére és valódi érzelmekkel tölti meg a pályaszakaszokat.

Összesen nyolc szín kerül fel végül a korongra, ám a készítők a színvakságban szenvedőkre (az emberek körülbelül 10%-át érinti) is gondoltak, ezért számukra a menüben beállítható egy segítő opció, amely szimbólumokkal jelöli meg a feladat szempontjából lényeges színeket. Ezzel a módszerrel elhárul az akadály és gyakorlatilag bárki játszhat vele, a feladat azonban így sem szimpla, hiszen komoly munkára serkenti az elmét. A történet szerint a kisfiú édesanyja felkutatására indul, a hozzá vezető út azonban rögös - ebben számít az aktív közreműködésünkre. A cél nemes és megható, a tálalás művészi, a hangulat szívszorítóan drámai, a benne található ötletek pedig formabontóak és bátran kijelenthetjük, hogy korszakalkotóak is. Ehhez hasonló, agyalós platformerek ritkán születnek, így becsülni kell minden vele töltött pillanatot. A HUE egy olyan elitbe kér VIP beugrót, mint a Braid, az Echochrome, a LocoRoco, a Patapon és a LIMBO eminens csoportosulása. A felsorolt játékokban az egyszerűség, a nagyszerűség és a példamutató ötletek aranybányája kristályosodik ki. Szintén közös pontjuk a minimalista ábrázolásmód, amely a zeneszerző által életre hívott hangsorokkal még érzelmi mélységet is kölcsönöz az egyébkén bájosan puritán vizuális megvalósulásnak.

A HUE-nak minden platformot szerető játékos gépén muszáj ott lennie, mert bűn kihagyni, és mert a korlátozott marketinges költségvetés okán kevés publicitást kapott. Mi most a legnagyobb megafonunk tölcsérének szűkebbik végébe harsogjuk örömódánk magasztos refrénjeit, hogy hallja meg a világ: A HUE az utóbbi évek műfajának legjobbika. A Fiddlesticks stúdió és annak tehetséges dizájnere, Henry Hoffman megalkották azt a játékot, amelyről még nagyon sokáig fogunk nagyon kellemes érzések birtokában diskurálni.