Dishonored – A képmások ura – kritika

2017. január 10. 4:22 du.
„Az ellenség ismeretéhez először magadat kell megismerned.”

A

Gyűrűk Ura harmadik része (A király visszatér) az egyik kedvenc filmem, de van benne egy jelenet, amellyel egyszerűen képtelen vagyok kibékülni. Faramir – maroknyi emberével – eltökélten próbálja tartani az orkoktól megszállt Osgiliathot, Gondor utolsó védőbástyáját. A szituáció akár még izgalmas is lehetne, ha nem kukk sötétben játszódna az egész: így fizikai képtelenség nyomon követni a történéseket: „most ki kivel van és főleg melyik fél áll nyerésre?”. Teljes a káosz, csak akkor derül fény a végkifejletre, amikor a csata lezárultával elénk tárul az elesettek sokasága és a csúnya, gonosz orkok átveszik az irányítást Osgiliath felett. Az érdemi részt homály fedi, a jelenet végén viszont ránk zúdul minden, amit addig képtelenség volt követni. Kissé talán nyakatekertnek tűnhet a párhuzam, de pontosan ezt éreztem, amikor kiolvastam Adam Christopher Dishonored című regényét.
img6986_02Immáron csaknem tizenöt éve, hogy az ifjú Emily Kaldwin került Dunwall trónjára, ezzel megörökölve a Szegetek császárnője címet; és csaknem tizenöt éve már, hogy édesanyját (az uralkodónőt) megfosztották hatalmától és kegyetlen módon kivégezték. Emily minden erejével azon van, hogy helyreállítsa a rendet, amely elődje meggyilkolásával labilissá vált. Mindössze egy ember van az egész birodalomban, aki tudja, hogy a lány kettős életet él: nappal kifogástalanul látja el uralkodói teendőit, azonban amikor leszáll az éj, háztetőkön surranva tartja szemmel városát, újabb és újabb kihívások elé állítva magát. Az az egy ember pedig, akinek minden egyes éjszakai kiruccanásról tudomása van, Corvo Attano, a császárnő mestere, udvari protektora és apja, rejtekéből figyeli lánya ténykedését és fejlődését.

Maga a történet akár izgalmas és eredeti is lehetne, a bibi azzal van, ahogyan megírták.

Egy Zhukov nevű, önmagát Tyvia hősének tartó idegen váratlan felbukkanása felzavarja Dunwall városának állóvizét. A férfi ugyanis képes uralni az Üresség erejét, a Kívülálló Jele ragyog a csuklóján, és azt tervezi, hogy mágiájával újjászervezi a Cetvadász orgyilkosok kihalófélben lévő csapatát. A játék nem babra megy, Zhukov múltja bosszúért kiált, és a férfi bármeddig hajlandó elmenni azért, hogy elégtételt vegyen.

Emily éjszakai portyázásai innentől kezdve célt kapnak, többé már nem a szórakozás vagy a gyakorlás a tét: meg kell állítani Zhukovot, bármiben mesterkedjék is (merthogy senki, még a saját emberei sem tudják, hogy mire készül az idegen). Beköszönt a kémkedés és a settenkedés kora: a császárnő Corvóval az oldalán próbálja megakadályozni, hogy újraéledjen az ősi varázs, mely visszataszíthatná a birodalmat a bandák és a patkánypestis kegyetlen időszakába.

dishonored-2-2

Úgy tűnik, Zhukov kutat valami után. Emberei temetőkbe és mauzóleumokba törnek be, hogy csontokat gyűjtsenek a férfi kívánságának megfelelően, melyekből talizmánokat gyárthat magának, ezzel táplálva sötét mágiája rothadó talaját… de ezen gaztettei csak szükséges kis állomások nagyratörő végcélja eléréséhez, amellyel (ha sikerrel jár) átírhatja a történelmet.

Maga a történet akár izgalmas és eredeti is lehetne, a bibi azzal van, ahogyan megírták. A cselekmény egyszerre vagy négy szálon fut, már a prológus is két szereplő szemszögéből íródott. Ebben még nem is találnék kivetnivalót (szeretem, ha egy könyv megdolgoztatja a fránya szürkeállományt), de afelett képtelen vagyok szemet hunyni, hogy az állítólagos főszereplő (Emily) konkrétan a regény közepén kapcsolódik be a sztoriba igazán, addig csak nagyjából 20 oldal erejéig bújhatunk a bőrébe, ezzel az ő nézőpontjából is szemlélve az eseményeket.
(Azt már csak zárójelesen merem megemlíteni, hogy nincs a könyvben térkép…)

dishonored-2-emily-corvo-lead

Mindezek után van-e a regénynek bármiféle mentőöve, amely miatt érdemes lehet elolvasni? Van bizony! A karakterek egyszerűen zseniálisan vannak kidolgozva. Mindegyikük múltja aprólékosan fel van építve, és ezen információkat a megfelelő helyen és időben adagolja a mű, ráadásul Emily és Corvo személyében megkapjuk a lehető legszerethetőbb apa-lánya párost, amely csak fantasy regényben előfordulhat.

Mindent egybevéve nem volt rossz a könyv, mindössze kissé kusza és a közepén sajnos alábbhagy a feszültség, de ez bocsánatos bűn. Borzasztóan nehéz sikerre vinni egy olyan történetet, amely egyszer már berobbant a köztudatba. Mindazonáltal köszönettel tartozom Adam Christopher-nek, a regény írójának. Álmomban sem hittem volna, hogy valaha ilyen részletes elméleti tudást szerzek arról, hogyan kell kifilézni egy emberi testet.

  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
Faragó Noémi
@Faragó Noémi
65%
Faragó Noémi
Kiadó: Agave