Assassin’s Creed: Last Descendants - A New York-i felkelés - kritika

Add át magad az emlékeknek, haver. Hadd vezessenek az emlékek.
2016-12-17 14:07:39

A mai felgyorsult világ nem hagy időt a töprengésre - az embernek egyfolytában naprakésznek és ébernek kell lennie, már amennyiben nem szándékozik idő előtt bedilizni a rengeteg impulzus hatására, mely nap mint nap éri. Annyi dologgal kell egyszerre foglalkozni, hogy egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak egy pillanatnyi töprengést sem a hátrahagyott emlékeinken; legyen az egy gyermekkori gondolatfoszlány, vagy akár a tegnapi ebéd keserves agymunkával járó felidézése (kivételesen emlékszem, hogy a tegnapi ebéd lasagna volt… vagy mákos guba?).

Talán ez a pezsgő tempó az oka annak, hogy az időutazás témája ilyen előkelő helyet foglal el történetalkotó zsenijeink műveiben. Azt hihetnénk, hogy a sablonosság ezen ágát már évekkel ezelőtt kimerítették: adott egy vagy (ha a nyájas befogadó teljes megzavarása a tét) több főhős, akik halált megvető bátorsággal, valami szemekbe könnyet csalóan nemes cél érdekében visszautaznak a múltba, véletlenül odébb pöccintenek egy fogpiszkálót, ezzel átírva az egész történelmet. Matthew J. Kirby viszont úgy gondolta – áldassék érte a neve -, hogy csavar egyet a már unalomig ismételt alapelgondoláson.

3498907_5-1A Last Descendants című trilógia első része (A New York-i felkelés) teljesen új oldaláról ragadja meg az időben való ugrándozás témáját. Képzeljük el, hogy felteszünk egy sisakot a fejünkre, mely szimulációt generálva visszaröpít bennünket a múltba valamely felmenőnk testébe. Az emlékeink többé már nem a mi emlékeink, a gondolatainkkal pedig jóvátehetetlen károkat okozhatunk. Mindössze annyit tehetünk, hogy ősünk elméjének hátteréből figyelünk, és sodródunk az eseményekkel. Mégis ki az, aki önként vállalkozna ilyesmire?

 

Owen csak azt akarta bebizonyítani, hogy apját igazságtalanul ítélték el, és hagyták meghalni a börtönben, mielőtt még tisztázhatta volna magát. Éppen ezért a fiú úgy dönt, hogy saját kezébe veszi a dolgok irányítását és feltárja az igazságot. Régi-új barátjával, Javierrel felkeresik iskolájuk különc informatikusát, Monroe-t, aki egy Animus nevezetű szerkezettel múltbeli szimulációt biztosít bárki számára, aki elég bátor hozzá, hogy beszálljon a buliba. Az első időutazás alkalmával azonban világossá válik a fiúk számára, hogy Monroe nem pusztán jó szándékból ajánlott fel nekik egy ilyen lehetőséget.

A Orgyilkos Testvériség és a Templomosok Rendje mára modernebb formát öltött ugyan, de céljuk ugyanaz maradt: rendet teremteni a káosz felett más-más módszerekkel - ezt pedig csakis egy Éden Darabjának birtoklásával vihetik véghez. Így az évezredek óta folyó harc ismét kiélesedik a két frakció között annyi különbséggel, hogy Almák, Ankhok és Koponyák helyett most épp egy Szigony után megy a hajsza; pontosabban szólva annak egy-egy ágáért. A relikvia mindhárom villája eltérő hatalommal bír: egy a húshoz, egy a halhoz, egy pedig a desszerthez (valójában az egyik villa hitet, a másik félelmet, a harmadik odaadást plántál az emberekbe, de mégis ki az, akinek inkább ez a fogalomhármas ugrik be, ha villákról van szó…).

desmond1019-610b

Owen, Javier és négy másik kamasz az Animus segítségével visszautazik 1863-ba, a New York-i felkelés előestéjére. A DNS-ük alapján mind a hat gyerek felmenője kapcsolatba került azon a napon az Édenszigony egy ágával, így az ő emlékeiket végigpörgetve rálelhetnek a relikvia jelenlegi helyére. Az idő fogy, Owen és társai pedig hatalmas kihívással szembesülnek. Azon kívül, hogy két, ősidők óta fennálló csoporttal húznak ujjat, még önmaguktól sem lehetnek biztonságban. Az Animusban fel kell adniuk az elméjük feletti uralmat, az egyetlen dolgot, amelyre soha senkinek nem lehetne befolyása. A szimuláció veszélyes, odabent ugyanis megváltoznak az emberek. Fellángolnak az érzelmek, felborulnak az erőviszonyok, és barát barátnak lesz esküdt ellensége; de mindez nem számít, mert ők csak eszközök a hatalmasok játszmájában. „A tábla készen áll, a bábuk mozognak.”

jacob_frye_in_animus___assassin_s_creed_syndicate_by_juanmawl-d9kig46

(Emlékfolyosó az Animusban)

Mindazzal együtt, hogy az olvasó tisztában van a főszereplő kilétével, és azzal, hogy az egész történet miatta robban ki, bepillantást nyerhetünk a többi kulcsfigura gondolataiba is, ez pedig igazán személyessé varázsolja a sztorit. Talán attól, hogy Matthew J. Kirby eddig leginkább gyermekkönyvek írásával foglalatoskodott, az Assassin’s Creed új trilógiája is lágyabb formát ölt. A legszebb az egészben, hogy ez a hirtelen jött hangulatváltás egyáltalán nem vesz el a mű értékéből. Sőt! Bár a lassú kezdés után némi visszaesés tapasztalható, az események egyik pillanatról a másikra beindulnak és a végén akkorát robbannak, mint egy atombomba. Időtlen idők óta nem olvastam olyan könyvsorozatot, amelynek ennyire „izgisen nyitottra” hagyták volna a végét. Komolyan, az utolsó húsz oldalon, minden igyekezetem ellenére, lerágtam a körmöm; ezzel pedig fuccs a tervemnek, mely szerint karácsonyra hibátlanul pingált karmokat alkotok magamnak, de a Grincs vigye már el, megérte.

bannerac

Nyerd meg a könyvet és mellé értékes ajándékokat itt!

vissza

Assassin’s Creed: Last Descendants - A New York-i felkelés - kritika

Kiadó: Fumax

80 %