Abzû - teszt

Bokros teendőink közepette jól esik néha kicsit megállni, keresni valamit, ami kikapcsol, és belelazulni abba a nyugodt szépségbe, amit a pillanatnyi zen ad nekünk. Ezt a tudatállapotot néha videójátékok segítségével idézzük elő, és bár minden játékosra más és más élmény hat pozitívan, van valaki, aki mintha minden projektjében tökéletesen ráérezne, hogy mivel rezonál az emberek többsége. Ő Matt Nava, a Flower és a Journey játékok művészeti producere, akinek a legújabb gyönyörű zen-érzést, az Abzût is köszönhetjük.

Azok, akik játszottak a 2012-es Journey-vel, tudják, hogy Nava játékai elképesztően magas színvonalúak: a káprázatos látványvilágot a játékost vezető finom narratíva és hangulatos zene teszik még élvezetesebbé, olyan tulajdonságok, amelyeket a fejlesztők az Abzû esetében sem hagytak el. A búvárszimulátornak is nevezhető alkotásnak csupán annyi a lényege, hogy szó szerint elmerüljünk a játékban és az abból adódó örömökben, miközben bejárjuk a gyönyörű óceáni pályák összes szegletét. A történet nem is igazán lényeges, a cél az ámulás és a katarzis, amit a játék mindössze másfél órás játékideje ellenére is sikeresen elér. És nem is kell több: a jóból is megárt a sok elve alapján pont amikor elkezdenénk érezni, hogy kicsit sok volt a mélytengeri élményekből, a játék láthatóan felér a tetőpontra, majd kielégítő fináléval zárja le a közös élményt. Az Abzû egyértelműen „fíling-játék”, már az első pillanattól kezdve behúz, és az se zavar minket, hogy igazán sok mindent nem tudunk benne csinálni – érezzük, hogy itt nem ez a lényeg.

Kalandunk a vízben kezdődik és a vízben is ér véget, lineáris utunk során pedig rengeteg fiktív és valós tengeri lénnyel ismerkedünk meg. Felkapaszkodhatunk bálnák, cápák, de még a Kraken testére is, hogy segítségükkel gyorsabban haladjunk a sodrásban vagy csak kipróbáljuk az élményt – célja alapvetően ennek a tevékenységnek is kevés van, inkább csak gyönyörködésre szolgál a lehetőség. A játékban rengeteg, de mégis nagyon kevés a felfedezési lehetőség, minden belátható és bejárható, de nem tudunk igazán elbarangolni, nincsenek rejtett szobák, és nagyon kevés a gyűjthető apróság is. A fejlesztők talán éppen ezért próbálták minden szépségen didaktikusan átvezetni főhősünket, hogy semmilyen káprázatos jelenetből vagy víz alatti helyiségből se maradjunk ki. Mindent látunk, amit látnunk kell, mindenhol járunk, ahol járnunk kell, és semmi nem történik, ha valami mellett inkább csak elúszunk: a pályáról pályára jutáshoz csupán csak egy, maximum két dolgot kell mindig aktiválnunk a terepen. A kialakításnak hála azonban, ha sietős a dolgunk, akkor is látni fogunk minden fontosat, és az élmény bizonyára akkor is fantasztikus lesz – de miért sietnénk? Minden szöszmötöléssel, rácsodálkozással és az összes „hátas” kipróbálásával is kevesebb mint két óra alatt véget ér a játék – és az Abzût tényleg érdemes megélni, mert úgy értjük csak meg a lényegét igazán.

Az „ab” óceánt, a „zu” pedig tudást jelent, amit a fejlesztők szerint óceánnyi bölcsességként érdemes fordítani. A játék valóban ezt nyújtja, se többet, se kevesebbet: általa és vele átélhetünk egy gyors, de – szó szerint – mély kalandot, ami pár órára megnyugtat, kikapcsol és gyönyörködtet. Nem mindenki akarja majd átadni magát ennek az élménynek, de akit már a képek is vonzanak, bátran vesse bele magát a virtuális habokba. Nem fogja megbánni.